Black Libra Tower

Itt található a könyvtár és az iskola, valamint Yamuraiha laborja is.

Spartossal végigcipeltük Sharrkant a palotán, egészen a laboromig. Ott minden eszközöm megvolt a lehető leggyorsabb gyógyításhoz. Lefektettük a szoba sarkában lévő kis kanapéra. A kezem remegett miközben a kivonatokat válogattam hogy csináljak valami főzetet, ami kicsit felturbózza a mágia erejét. Nem éreztem az ujjaimmal semmit.
- A fenébe is... túl kevés a magoim... - próbáltam kicsit megmelengetni a kezemet.
Spartos segítőkész volt mint mindig. Kérés nélkül jött és segített, habár ő sem volt a legjobb állapotban. Összekevertem a szárított gyógynövényeket, majd leforráztam.
Letérdeltem Sharrkan mellé, egy kicsit felemeltem a fejét, majd apró pipettával kis adagokban csurgattam le a torkán a gyógyteát. Ismét a botom felé nyúltam és élet mágiát idéztem, bízva abba hogy Sharrkan hamarosan visszanyeri az eszméletét.
- Eszedbe ne jusson meghalni... akkor megidézem valahogy a szellemedet a rukhból és olyan lecseszést kapsz amilyet még nem ettél...

Kicsikét láb alatt érzem most magam, nem igazán értek a mágiához .. tulajdonképpen egyáltalán nem. Ugyanakkor segíteni akarok Sharrkannak, hogy minél előbb felépüljön. Így is az én lelkemen szárad, hogy ilyen állapotba került... na meg Yamuraihát se akarom egyedül hagyni.
Furcsának tartottam a viselkedését de ugyanakkor lenyűgözőnek is. Csak egy nő és mégis olyan erősen és bátran viselkedik ... Látszik rajta, hogy belül teljesen össze van törve,de ő mégis tartja magát, és segít ahol tud! Irigyeltem ezt a lélekjelenlétet mert én pillanatnyilag nem igazán tudtam mit kezdeni magammal... Teljesen belesüllyedtem a gondolataimba. Mos is amíg ő keres valamit az egyik könyvében én itt ülök teljesen haszontalanul ..... Én sodortam mindegyikőjüket idáig.. és mégsem vagyok képes semmit tenni.
Olyan borzalmasnak éreztem magam mint még soha.. ha akkor nem szólalok meg... Nem.. ha akkor nem szólalok meg Sharrkant árulom el.. Nem volt jó megoldás, így már mindegy is ezen rágódni... felesleges megpróbálnom mentegetőzni ahelyett h vezekelnék a bűneimért és hibáimért... Az egy amit tehetek, hogy hasznossá teszem magam.
És jelenleg (mivel a mágiához nem értek) az egyetlen akiért tehetek bármit is az Yamuraiha. Már csak egy a bökkenő...
Elég kínos de .. nos nekem .. szóval én.. Egyáltalán nem tudom mit is lehetne mondani egy szomorú lánynak... ehhh, kit akarok én átverni..... egyetlenegy nőnek sem tudok mit mondani. Lázasan elkezdtem agyalni mi lenne az amit meg szabad kérdezni egy szomorú lánytól. De semmi nem jutott az eszembe. Addig töprengtem míg Yamuraiha hirtelen megszólalt.

- Rendbe fog jönni. - sóhajtva térdre rogytam, a botot is leejtettem magam mellé.
Kész, kimerültem. A magoi szintem ismét a nullán volt.
- A főzet felgyorsította az életmágia eloszlását. Néhány óra múlva fel is fog ébredni. Talán előbb is. Spartos, veled minden rendben? Nem sérültél meg? - odaléptem hozzá és elkezdtem kutatni látható sebek után.
Próbáltam erős lenni és nem összetörni. Valamire koncentrálni. Miután Sharrkant már rendbe pakoltam, most Spartosra irányítottam minden figyelmemet. Le kell kötnöm magam. Nem gondolni arra ami odalent történt. Addig nem lesz semmi gond amíg van mit csinálnom. Legszívesebben lemennék a kórházba. Bár így, kifogyott magoival nem sok hasznomat vennék. Igazából már Spartoson se sokat tudnék segíteni, legalábbis varázslat nélkül. De akkoris, valamivel el kell terelnem a gondolataimat.

Amint közelebb lép én automatikusan felugrok a székről és hátrébb lépek egyet. OAO
Hiába ismerem már régóta, még mindig zavarban vagyok ha egy lány ilyen közel jön hozzám.
-U-u-ugyan Y-yamuraiha én teljesen jól vagyok ne is törődj velem! ^^" Ha nagy bajom lenne se érdemelném meg az ellátást... Most inkább, próbálj meg egy kicsit pihenni. Mi lenne velünk ha veled is történne valami? Nem hajthatod túl magad.

- Mi az hogy nem érdemelnéd? El ne kezd okolni magad... Sinbad mindig azt kérte, őszintén mondjuk meg a véleményünket mindenről. Hát most megtettük. És úgy látszik Sinbad mégsem bírja annyira a kritikát mint ahogy mondta. Sharrkant meg ismered. Hirtelen és forrófejű. Jafar pedig túl komolyan vette.
Miután tényleg nem láttam rajta semmi felületi sérülést, megnyugodtam. Leültem én is egy székre.
- Muszáj valamivel lekötnöm magam... hogy ne gondoljak arra ami odalent történt... Sinbad nagyon elvetette a sulykot és úgy érzem ezzel megtört valami közöttünk... talán végzetes töréssel.
A torkomba ismét éreztem azt a bizonyos gombócot ahogy az esetre gondoltam. A tekintetem ismét az eszméletlen Sharrkanra tévedt. Aggódtam érte. Hiába veszekszünk folyton, egy családhoz tartozunk. Együtt nőttünk fel, együtt tanultunk Sinbadtól.
- Ha felébred őrjöngeni fog...

Tudod Yamuraiha-san - kezdtem bele, és én is visszaültem a helyemre. -Én tényleg úgy érzem, hogy ezt a törést én okoztam.....- Lehajtottam a fejem. Nem mertem Yamuraihára nézni.
- Még ha őszinte is voltam.. még ha igazam is volt... A ma történteket én okoztam. És én érdemeltem volna Sharrkan helyett ezt a büntetést... -most már csak úgy ömlenek belőlem  szavak. - Tudod mielőtt idejöttem .. A szülőföldemen Sasanon... Egyáltalán nem voltak barátaim... évente egy két alkalommal hagyhattam el a palota területét , így személyes kapcsolataim is csak egy két szolgával voltak.... Aztán idejöttem Sindriába és minden megváltozott. Titeket igazán a barátaimnak nevezhettelek! és ezért mindig hálás voltam nektek, még ha nem is tudom  rendesen kifejezni. ... Boldog voltam, hogy veletek lehetek... és mégis.. mégis mindent én tettem tönkre...

- Spartos. Ez egyáltalán nem a te hibád. - óvatosan megérintettem a kezét. - Kimondtad amit gondoltál. És amit a legtöbben gondoltunk. Ha te nem mondod ki, kimondja más. Sharrkan elsőként. És mily furcsa véletlen hogy végre valamiben egyetértettünk. És tudom hogy ez rossz Sinbadnak, de nekem eszembe se jutott volna ezért meggyűlölni. Ha normálisan, higgadtan megbeszéljük a dolgokat...
Valahogy átéreztem Spartos helyzetét. Magnostadtban nekem sem voltak barátaim. Évfolyamelső voltam, a stréber, az igazgató lánya, aki mindig makulátlan. Egyáltalán nem is mertek szólni hozzám. Így általában mindig csendesen olvasgattam az egyik sarokban. Aztán jött Sinbad és elhozott magával...
- Tudom milyen. - suttogtam. - Mielőtt idekerültem egyedül voltam. Mogametten és a tanárokon kívül soha senki nem beszélt velem. Aztán idekerültem, a sok fiú között egyetlen lányként, amíg Pisti meg nem érkezett. Azt hiszen én is nagyon sokat változtam... De nem. Aki itt tönkretett valamit az Sinbad volt a meggondolatlanságával. Mert akárhogyan veszekszünk, az erejét soha nem szabadott volna ellenünk fordítani. És ha most megtette... ki tudja mikor teszi meg legközelebb?
Őszintén szólva most először életemben féltem Sinbadtól. Ezt az arcát még nem láttam, csak akkor ha az ellenséggel harcolt. De most ezt az erőt a barátai... nem is, inkább a családja ellen fordította. Kissé megrendült a bizalmam benne. Ismét Sharrkanra pillantottam. Nem sok kellett hozzá hogy megölje. És erre a gondolatra összeszorult a gyomrom.

Hálásan mosolygok Yamuraihára. Valamennyivel könnyebb lett a lelkem, hogy megoszthattam valakivel a gondolataim.  Talán neki is könnyebb, hogy beszélhet valakivel erről.
- Az a helyzet... Hogy akármi történt én nem tudom Sinbad-samat gyűlölni.
így igaz valóban nem lettem volna képes rá hiszen az évek alatt elkezdtem úgy tisztelni akár a tulajdon testvéreim, és ugyanúgy meg is szerettem.
- De -folytatom- Ezt a viselkedést egyáltalán nem tudom elfogadni... Az, hogy titeket is megtámadott akiknek semmi köze nem volt jóformán a dologhoz... ez teljesen a természetem ellen van.... ezzel sehogy sem tudok egyetérteni...
És valóban. Nem tudtam kiverni a fejemből a többiek arcát amit akkor vágtak amikor Sinbad másodszorra is Sharrkanra támadt....... és ekkor eszembe jut még valami. PISTI!! Olyan gyorsan elrohant... Hova mehetett? Elöntött az aggodalom. Yamuraihára néztem és elindultam az ajtó felé.
- Boldogulsz egyedül?  kicsit aggódom Pisti miatt.. Megkeresem és azonnal visszajövök rendben?
Yamuraiha nem válaszolt csak egy halvány mosollyal, csendben bólintott, majd becsuktam magam mögött a labor ajtaját.

Ahogy Spartos kiment, csend ereszkedett a laborra. Meggyújtottam egy gyertyát az íróasztalon és átnéztem a papírmunkát. Egy levél kandikált ki a halom közül. Magnostadtból érkezett, az akadémiáról. Tisztelettel felkértek hogy térjek vissza és foglaljam el Mogamett helyét az iskola igazgatójaként. Még nem írtam rá választ. A levelet becsúsztattam a fiókba. Hiszen ki tudja mi lesz ezekután. Hátradőltem a kényelmesen párnázott székre. Lehunytam a szemem. El tudtam volna aludni. A kezeim még mindig remegtek a magoihiánytól. De nem aludhatok el, hiszen Sharrkan állapota rosszabbra fordulhat.
Ekkor belegondoltam mi lesz ha felébred. Meg kell akadályoznom hogy rárontson Sinbadra vagy Jafarra... magoi nélkül kemény menet lesz...

Zúg a fejem... a francba is, mi történhetett? Nem is.. inkább kezdjük azzal hogy hol vagyok? Még ahhoz is nagy erőfeszítés kell, hogy kinyissam a szemem, de hiába... csak elmosódott foltokat látok. Becsukom, majd újra kinyitom őket. Most már egész jó, legalábbis felismerhetőbbek a tárgyak mint előtte. Na még egyszer! Igen. Így határozottan jobb. Könyvek... Tekercsek... Yamu... könyvek... Hát ez nem lehet igaz! A boszorkány laborban vagyok! Jó az már meg van, hogy hol vagyok, na de hogy is kerültem ide? Arra még határozottan emlékszem, hogy behúztam egyet Jafarnak. Újra becsukom a szemem és próbálok emlékezni. Az egyszerűen lehetetlen, hogy a szeplős visszatámadott én meg elájultam... gondolkozz.. . gondolkozz! Egy darabig semmi sem történt aztán egyszer csak hirtelen eszembe jutott minden. Sinbad Focalorként, ahogy a falnak csap mindenkit. Emlékszem még mondani is akartam neki, hogy jó bocsánat tényleg seggfej voltam, de aztán? Utána mi történt? MEGVAN! Hiszen a mester akkor felém fordult. Akkor... akkor ez azt jelenti, hogy ő tett velem valamit! És én még bocsánatot akartam kérni tőle is meg Jafartól is? Komolyan mondom, még jó, hogy nem tettem. Ismét elöntött a harag csak úgy mint bent a tanácsteremben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam a helyemről, mégpedig azzal a céllal, hogy én most odamegyek és mindkettőnek megmondom a magamét, de a vége az lett, hogy lezuhantam a kanapéról és megint bevertem a fejem. Ráadásul sikerült elérnem, hogy kétszer jobban fájjon mindenem mint amikor felébredtem. A bénázásom keltette hangzavar már Yamu figyelmét is felkeltette, mert amikor végre sikerült felkaparnom magam az ő aggódó kék szemeivel találtam szemben magam.

Azt hiszem kissé elbóbiskolhattam. Egy hatalmas puffanás. Felugrottam a székről. Sharrkan lent volt a földön. Rögtön odarohantam hozzá.
- Jesszusom, mit csinálsz? Agyrázkódással nem ugrálunk... csak szépen, lassan. - megpróbáltam visszatenni az ágyra. Nehezebben ment mint gondoltam.
- Nézz rám. - leültem az ágy szélére és fölé hajoltam.
A szemét kezdtem vizsgálni. Pupillareflex rendben. Az arca elkezdett belilulni. Szó nélkül felálltam és hideg vízbe mártottam egy kendőt. Rászorítottam az ütés helyére.
- Hogy érzed magad?
Valahogy nem volt kedvem az orra alá dörgölni semmit. Sem felhozni a lent történteket. Tudtam hogy ha én nem ő fogja elkezdeni a piszkálódást. Így ment ez közöttünk. Én jelenleg túl fáradt voltam. Az energia amit a harc óta sikerült összeszednem az ő testében keringett. Nem mintha bántam volna. Bármikor megtenném bármelyik tábornoktársamért.

- Jól vagyok... nagyon jól! Mégis hogy lennék? Most törtem össze magam! Látod, hogy szarul vagyok, nem? Akkor meg minek kérdezed? - Dühös voltam... rettenetesen dühös. De nem Yamura. Akkor miért vele kiabálok? Jafarékkal kéne és mégis... á a fenébe is, ha nincsenek itt jó lesz ő is! Nincs nekem ma már energiám arra, hogy bárkivel is finomkodjak.

- Megkérlek ne velem ordibálj. Éppen azon próbálkozok hogy valahogy összerakjalak. Felesleges hálálkodnod, tudom hogy te olyat nem tudsz. - kicsit erősebben nyomtam rá a kendőt a kelleténél arra a tök fejére. - Ha meg fájdalmaid vannak azt mond, és idd ezt meg. - az orra elé nyomtam egy gőzölgő bögrét. - Gyógynövényfőzet, enyhíti a gyulladást és a fájdalmat. - jegyeztem meg mellékesen majd felálltam mellőle és visszamentem az íróasztalomhoz.

- Cöh.. még hogy összeraksz.... - motyogtam magam elé, majd lesütöttem a szemem és a bögrét kezdtem fixírozni. Most kicsit elszégyelltem magam... Yamunak igaza van nem rajta kéne levezetnem, de mit csináljak? Nincs itt senki más rajta kívül. Na jó, előbb megiszom ezt a valamit hátha segít, aztán majd lesz valahogy. Talán megkeresem Jafart vagy nem tudom... A számhoz emeltem a bögrét, de ekkor átvillant az agyamon valami. Tulajdonképpen honnan tudhatom, hogy ez tényleg gyógyszer? Ha a mester képes volt megtámadni engem, mi bizonyítja, hogy ez a boszorkány nem fog? Ez akár méreg is lehet. Beleszagolok és szinte abban a pillanatban már rántom is el a fejem.
-Pfúj! Hiszen ez büdös! Kizárt, hogy gyógyszer legyen! Sajnálom Yamu, de annyira még nem vagyok hülye, hogy megmérgezzem magam! - közben megfordítom a bögrét és a teljes tartalmát a földre öntöm.

Éppen vissza akartam fordulni, mikor elkezdett hisztizni, de a végére csak tátogni tudtam. Éreztem hogy az elfojtott düh, kétségbeesés, fájdalom lassan kibugyog abból a képzeletbeli kis dobozból ahová elzártam. Szinte éreztem hogy a fejem fokozatosan vörösödik, és a düh könnyei folynak a szemeimből.
- HOGY MERSZ ILYESMIT FELTÉTELEZNI RÓLAM?! Én itt az utolsómat átadtam neked nehogy feldobd azt a kicseszett, koszos, kardforgató talpadat és még azt hiszed ezek után megmérgeznélek?! MOST AZONNAL TAKARODJ KIFELÉ! Kétlábon vagy négykézláb engem nem érdekel! Nem érdemelsz te tőlem semmit, menj ahhoz akiben jobban bízol!!
Hátat fordítottam neki és leültem egy asztalhoz. Dühödten csapkodtam a tekercseket és a tollakat. Mégis hogy merészel ilyesmit gondolni rólam?! Rólam, aki mindegyiküket ápolta bármilyen baja volt. Éreztem hogy az a képzeletbeli seb még jobban felnyílt. Minden erőmmel a dühömbe kapaszkodtam. Nem omolhatok össze előtte. Nem engedhetem meg magamnak hogy lássa ahogy sírok.
- Azt mondtam tűnés!!!

- MI AZ, HOGY MÉGIS HOGYAN? SIMÁN KINÉZEM BELŐLED! TE IS CSAK EGY BOSZORKÁNY VAGY! A BOSZORKÁNYOK PEDIG MEGMÉRGEZIK AZ EMBEREKET! - teljesen kikeltem magamból. Még ő háborog? Nem én keverem itt a mérget, hanem ő! Fenébe is! Elmegyek innen! Itt hagyom ezt az egész helyt amint lehet. Felpattantam a helyemről és azonnal kiviharoztam a szobából. Elegem volt mindenből. Sinbadból, Jafarból, Yamuból és mindenki másból is! Csak egyedül akartam lenni.

Éppen az egyik vastag könyvem volt a kezembe, a mágiatörténetről. Ahogy Sharrkan kiviharzott, megjegyzem az állapotához képest egész gyorsan, teljes erőből hozzávágtam az ajtóhoz. A hatalmas csattanás végigvisszhangzott a folyósokon. Remélem hallotta. A könyv hangos puffanással leesett a földre. Belőlem pedig kitört mindaz a fájdalom amit próbáltam elfojtani. Háttal a falnak álltam, és lecsúsztam mellette, a könnyeim patakokban folytak. Sharrkan nem szokott megbántani. Általában fel sem veszem a sértéseit és a beszólogatásait. De most mégis...
Nem tudom meddig ülhettem ott, átkarolva a térdemet. Talán órákig is. Mi értelme itt lennem? A királyom rámtámad, az akivel együtt nőttem fel pedig meggyanúsít hogy meg akarom mérgezni. Mi keresnivalóm nekem itt?
Felálltam, és az asztalhoz sétáltam. Kivettem azt a bizonyos levelet és újra elolvastam. Egyre erősebben érett bennem az elhatározás. De még alszok rá egyet. Nem voltam hajlandó arra az ágyra feküdni amin az imént Sharrkan terpeszkedett. Így megfogtam egy kövér párnát, elővettem egy takarót és a belső szobában lévő puha szőnyegen nyúltam el. Nem volt kedvem átsétálni a palotán a szobámig. Nem akartam találkozni senkivel. Vajon a többiek is ezt gondolják rólam, hogy mérget adok nekik? A könnyeim újra eleredtek. Átöleltem a párnát és bevackoltam magam a süppedős szőnyegbe. Nem is tudom mikor aludhattam el...

Reggel magamhoz képest elég korán ébredtem. A derekam fájt, a hátam zsibbadt. Mégse volt olyan jó ötlet a földön aludni. Mondjuk inkább minthogy Sharrkan után befeküdjek az ágyba...
Az íróasztalomhoz mentem. Még mindig ott volt a levél. Őszintén, még mindig nem jutottam dűlőre a dologgal. Talán beszélnem kéne Jafarral vagy Sinbaddal. Egyik felem legszívesebben elment volna innen, de a másik meg a végsőkig maradni akart. Felraktam a sapkám, felvettem a botom és elindultam kifelé.

Mire visszaértem sokkal tisztábban gondolkodtam. A könyveimet, feljegyzéseimet, tekercseimet s a szükséges varázstárgyakat mind egy nagy ládába pakoltam. Kinyitottam a szekrényem. A sindriai ruháim mellett két magnostadti is volt ott. Átöltöztem, a váltóruhát pedig becsomagoltam. A ruháknak elég volt egy apró táska. Egy sindriai egyenruhát sem szándékoztam magammal vinni. Mindennel együtt nem volt sok holmim. A legközelebbi hajóval szerettem volna indulni.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, ahogy haladtam felfelé Yamuraiha laborjához.Elég korán van, talán még fel sem kelt. De én már sehogy sem bírtam tovább aludni. És persze elsősorban szerettem volna tudni, hogy ő és Sharrkan hogy vannak. Én nem tudtam teljesen megnyugodni... sőt tulajdonképpen egyáltalán nem tudtam. Reméltem egy kis pihenés után nyugodtabb leszek. De ugyebár a rossz lelkiismeretet nem gyógyítja be holmi rövidke alvás.....
Mikor benyitottam földbe gyökerezett a lábam a látványtól. A földön könyvek, számomra ismeretlen varázstárgyak és megannyi tekercs hevert szerteszét. Az ágy üresen. Sharrkan sehol. Yamuraiha háttal állt nekem egy nagy láda előtt. talán észre se vette, hogy bejöttem épp pár tekercset nézegetett, végül csak az egyiket rakta a nagy ládába a másikat a földre dobta. A megszokott egyenruhája helyett valami fekete szoknyafélét viselt. Nagyon rossz előérzetem lett...Kezdett összeállni a kép, de reménykedtem benne, hogy tévedek.

-Yamuraiha...szólítottam meg bátortalanul. Mi.. Mi történt itt? Mit csinálsz? Elutazol? Hol van Sharrkan?- csak úgy ömlöttek belőlem egyszerre a kérdések.kétségbeesetten néztem rá.

Hallottam ahogy Spartos benyitott. Szinte érezni lehetett a döbbenetét. Én már addigra összeszedtem magam és próbáltam azzal a bizonyos rideg álarccal felfegyverezni magam. Pedig legszívesebben végigbőgtem volna a napot.
- Elutazok Magnostadtba. Felajánlották nekem az Akadémia igazgatói székét. Csak a legszükségesebbeket szeretném vinni. Sharrkanról pedig fogalmam sincs hol van. És tudod mit? Nem is érdekel merre kószál az a hálátlan, ostoba szélhámos.

Kicsit nyugodtabban ébredtem. Sokat gondolkodtam az éjjel. És arra jutottam hogy Yamuval se ártana beszélnem... nem láttam azóta hogy Sharrkannal eltűnt. Vajon sikerült meggyógyítania?
A laborba siettem én is, Spartost éppen akkor láttam bemenni. Én is szembesültem a felfordulással, Yamu válaszát pedig tisztán hallottam. Teljesen ledermedtem.
- M-Mi-Mi az hogy elmész? - a hangom egy oktávval legalább feljebb csengett a rémülettől. - Yamu... ez komoly?

Összerezzentem Yamuraiha rideg szavaira.Legalább annyira meglepődtem mint az előbb érkező Pisti. Olyan furcsa volt..  Yamuraiha, soha nem szokott így beszélni. Mi a  fene történt?? Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Válaszokat akartam minél gyorsabban.. hogy valaki elmagyarázza mi ez az egész...
- Elmész...De hát...Pont most? ... - nem nézett ránk és nem is válaszolt.Elkezdett zúgni a fejem és már tényleg a legrosszabbra gondoltam...
- Yamuraiha ha történt valami, kérlek mond el nekünk..

Sóhajtva beletettem egy kupac könyvet a ládába. Aztán szembefordultam Spartossal és Pistivel. Jelenleg én vagyok az egyetlen aki tudja mi történt. Masrur valószínű nincs túl kommunikatív állapotban. Még annyira se mint egyébként.
- Jafar elment. Végleg. Hinahoho is. Véletlenül hallottam amit Sinbaddal beszélgettek. És az ott hallottak után én se vagyok képes itt maradni. Sinbad megváltozott. Mintha nem is az az ember aki elhozott engem Mustashimból... én... képtelen vagyok így itt maradni. Tessék... itt a levél amit Jafar hagyott. - Spartos kezébe nyomtam a kissé megviselt levélpapírt. - A hajóm két óra múlva indul. Úgyhogy szeretnék egyben elbúcsúzni tőletek. Ti is tudjátok, engem bármikor megtaláltok, senkit nem fogok elzavarni... bár ti viszonylag könnyebb helyzetben vagytok, hiszen van otthonotok és családotok.
Pisti sírva vetette magát a nyakamba és könyörgött hogy ne menjek. De őszintén szólva nem akartam maradni.