Palota kert

A palota kertje. Szinte az év minden szakában virág borítja. A legjobb hely kellemes sétákhoz, vagy akár könnyebb edzésekhez.

Miután ott hagytam a többieket, egyenesen ide jöttem. A kikötő után ez volt a második kedvenc helyem a szigeten. A palota kertjének csendje mindig képes volt megnyugtatni. Ma viszont a bennem kavargó gondolatok nem hagyták nyugodni, mostanra már igen csak feldúlt, lelkemet. Az a nagy csata, Drakon elvesztése, a vita és, hogy aztán mindenki Sinbadot hibáztatta... Olyan volt, mintha a mi békés kis családunk szépen lassan széthullana. Nem! Ráztam meg gyorsan a fejem. Ilyenre gondolni sem szabad! Ha várunk pár napot biztos minden helyre jön és úgy folytathatjuk az életünket mint eddig. Most, hogy ezt tisztáztam magamban, eldöntöttem, hogy holnapig nem is gondolok erre az egészre. Tekintetemet az égre emeltem és szórakozottan csak ennyit suttogtam magam elé...
- Drakon, akárhol is vagy most, remélem látod hova vezetett az ostobaságod...

Csak szaladtam. A gyomrom összeszorult, kapkodtam a levegőt, miközben a könnyeim csak potyogtak. Túl sok volt ez nekem. A kertben megláttam Hinahohot. Egyenesen hozzá szaladtam. Belekapaszkodtam a derekán lévő puha prémbe és beletemettem az arcom.
- Odabenn... óriási veszekedés volt.... Sharrkan és Jafar verekedtek... aztán Sinbad ellenünk használta Focalor erejét...Hinahoho... ezek után mindennek vége? Mond hogy nem... én annyira szeretem Sindriát.
És újra felzokogtam. Mióta itt vagyok, soha nem tapasztaltam efféle dolgokat. Persze, néha cikiztük egymást, meg volt hogy Sinbad leszúrt minket valamiért... de ilyesminek még a közelébe sem ért.
Ott álltam a palota kertjében Hinahohoval. Ő volt a legidősebb közöttünk és a legérettebb is. Nem tudtam és nem mertem máshoz fordulni. Teljesen kétségbe voltam esve.

A hallottak lesokkoltak. Sharrkan és JAFAR verekedtek? Sinbad pedig, valóban Focalort használta, csak hogy véget vessen ennek? Ráadásul képes volt bántani azokat is, akiknek semmi közük nem volt ehhez? A döbbenettől szólni sem tudtam. Csak arra maradt erőm, hogy a fejét simogatva próbáljam megnyugtatni Pistit. Nem tudom meddig ülhettünk így, de számomra hosszú óráknak tűnt, mire végre képes voltam megszólalni.

- Kérlek nyugodj meg. Semminek sincs még vége... nem kell senkinek se itt hagynia az országot! Beszélni fogok Sinbaddal és a többiekkel is. Ezt kellett volna tennem már akkor is amikor megvádoltátok. Sajnos akkor még hittem benne, hogy ha kimegyek észbe kaptok és jobbra fordulnak a dolgok.

Próbáltam magabiztosnak tűnni, de valójában már én se voltam biztos abban amit mondtam. Ezek után mégis hogy lehetne minden rendben? Egy sima veszekedést még csak-csak túlélt volna a barátságunk, de a király meggondolatlan lépése valószínűleg mindenkiben mély nyomot hagyott. Nem tudtam, hogy ki mit gondolhat most. Sajnos még nem tudtam eleget történtekről, így fel se tudtam mérni kellően a helyzetet. Úgy láttam Pisti kezd megnyugodni, így elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy rákérdezzek, pontosan mit is csináltak a többiek, hogy szegény így kiborult.

- Elmondanád nekem... mi is történt odabent miután otthagytalak titeket?

Végre kicsit megnyugodtam. Megtaláltam a hangomat és már képes voltam összefüggő mondatokban beszélni. Legalábbis úgy éreztem.
- Hát... miután kimentél, Jafar nekiesett Sharrkannak, elkezdte fojtogatni a lánccal... erre Sharrkan bedühödött és gyomorszájon térdelte.Aztán Jafar arcba rúgta, utána Sharrkan is behúzott neki egyet. Sinbad pedig átváltozott Focalorrá, egy szélrohammal a falnak lökött minket. Sharrkant mégegyszer, meg se várta mit akart mondani. Ő... összerogyott eszméletlenül.... Yamu és Spartos elvitték... én meg... elrohantam... én.... annyira megijedtem.
Az utolsó szavaknál a hangom ismét megbicsaklott. Borzalmas volt végignézni, felidézni pedig még rosszabb. A királyunk ellenünk használta az erejét...
- Most mi lesz velünk, Hinahoho?

Nem tudtam válaszolni Pistinek.  Én mind eddig hittem Sinbadban. Amikor a többiek megvádolták, akkor sem tudtam rosszat gondolni róla, hiába voltam jelen amikor meghozta a Drakon számára végzetes döntését. Nem tudtam, hiszen jól tudom, hogy mindenki követ el hibát és mindenkinek vannak meggondolatlan döntései. Ezt én tudtam a legjobban, hiszen évekkel ezelőtt, amikor Sinbaddal még éppen csak megismerkedtem, felelőtlen döntést hoztam. Ezzel pedig nem csak a saját, de az ő életét is veszélybe sodortam. Amikor a bocsánatát kértem azért, mert utánam kellett jönnie, ő csak annyit mondott, hogy nem haragszik, hiszen senki nem kényszerítette rá, hogy megmentsen engem. Ő csak a szívét követte és azt tette amit helyesnek érzett.
Egészen eddig úgy gondoltam, hogy minden egyes döntését így hozta meg, így ha hibázott is, nem voltam képes felróni neki. Most viszont, amiről Pisti beszél, nem tudtam hová rakni a róla kialakított képemben. Sinbad egyszerűen nem ilyen. NEM lehet ilyen! Én nem ilyennek ismertem meg. Mégis... képes volt puszta  indulatból rátámadni a társaira. Ráadásul Sharrkan súlyosan megsérült. Elképzelni sem tudtam mi vehette rá, hogy ilyen szörnyűséget tegyen. Azt gondoltam, ha beszélek a fejével megnyugszik. De ezek után mire számíthatok? Djinn alakban beépít a palota falába? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok lepték el az elmém. Egyre inkább azt éreztem, hogy valami eltört. A barátomba vetett hitem megrendült. Hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy nem így volt, hogy Pisti kicsit túl reagálta és valójában nem ennyire súlyos a helyzet, belül éreztem, hogy amit mondott az a valóság. A gombóc a hasamba egyre nagyobbra nőtt. Szabályosan rosszul voltam a gondolattól, hogy a barátom, akiben feltétel nélkül megbíztam, így megváltozott. Vagy már eddig is ilyen volt, csak nem vettük észre? Vajon tényleg ennyire nem számít neki senki és semmi?  A gondolataim egyre sötétebbek lettek ahogy megpróbáltam magam elé képzelni, hogy is történhetett amit Pisti az imént mesélt nekem. Magam előtt láttam az egészet...  legalábbis úgy ahogy én azt elképzeltem. Akárhányszor megjelent előttem Sinbad, ahogy Focalorként a többiekre támad, szabályosan sírni tudtam volna és ez nagy szó volt, hiszen a férfivá avatásom óta nem történt ilyesmi. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy mégse tegyem. Muszáj volt erősnek látszanom. Ha én is elhagyom magam, akkor mindennek vége. Pisti megnyugtatást vár tőlem. Mondanom kéne valamit... vagy legalább válaszolni a kérdésére... de mit mondjak? Én magam se tudtam mi lesz velünk ezután.
Végül mégis csak megszólaltam.
- Nem tudom, mi lesz ebből. Jobb lenne, ha ma már senki nem hozná fel ezt az egészet. Holnapra talán minden jobbra fordul.

- Őszintén? Nem hiszem. Hinahoho én is érzem ezt a végzetes törést. Sinbad most nagyot hibázott. És ha már én így érzem ezt... akkor gondolom veletek mi lehet akik sok-sok éve vele vagytok. Nekem... az is megfordult a fejembe hogy hazautazok egy időre...
Nagyon is komolyan gondolkodtam a dolgon. Anyám nyilván furcsálná, hiszen Sindria volt a mindenem. De hagynom kéne hogy lehiggadjanak a kedélyek. Hiszen ki vagyok én hogy beleszóljak bármibe? Én aki alig néhány éve vagyok itt, mint az Artemiyával kötött szövetség bizonyítéka. Nekem tényleg semmi jogom kioktatni itt bárkit is. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Olyan mintha elfutnék. De mit kellene tennem?

- Igen. Való igaz, hogy a király ismét meggondolatlanul cselekedett, de ő is csak egy ember. Ugyan úgy meglehetett ijedve mint ti. Akár a csata után, akár akkor amikor amikor az a kettő összeverekedett. Tisztában vagyok vele, hogy ismét rossz döntést hozott, de ez bárki mással is előfordulhatott volna. És ami ezt az utazást illeti... én azt mondom aludjál rá egyet. Most meg vagy ijedve és nem tudsz tisztán gondolkodni. Egyikőnk se tud. - Felálltam, majd talpra segítettem Pistit is. - Holnap beszélek a királlyal. Talán addigra már ő is megnyugszik és helyre tudjuk hozni ezt az egészet. Most viszont a legjobb amit tehetünk, hogy elmegyünk lefeküdni. Késő van már, holnap pedig szükségünk lesz az erőnkre, hogy képesek legyünk a lehető legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetünkből.

- Nagyon rossz döntést hozott. Ezzel szerintem mindenkit teljesen kiakasztott. Drakon halála és még ez is... Félek hogy holnapra csak még rosszabb lesz... mi lesz ha összevesznek Jafarral? Mert ő biztos nem akarná egyedül hagyni Sinbadot... Félek hogy Sinbad vele is meggondolatlan lesz...
Elengedtem Hinahoho kezét.
- Én szeretnék még itt maradni. Jót tesz a friss levegő. Még mindig nem érzem magam teljes nyugodtnak.
Ezzel visszaültem a fa alá és átöleltem a térdemet közben mélyeket szívtam a kissé hűvös levegőből.

- Rendben. Ahogy gondolod. De ne aggódj annyira még talán Sinbad se lehet ostoba, hogy megsértse Jafart... - így kimondva már nem is hangzott olyan meggyőzően. A jelenlegi állás szerint bármit kinéztem volna most a királyból. - Holnapra minden rendben lesz! - küldtem még felé egy biztató mosolyt, majd hátat fordítottam és elindultam vissza a palotába.

Az aggodalmam egyre csak fokozódik. Egyszerűen nem találom sehol. Nincs a szobájában, megnéztem a kedvenc helyeit. Ha itt nem lesz tényleg nem tudom mit fogok csinálni. Egyszerűen nem tudtam elképzelni hova mehet amikor szomorú mert Pisti .......gyakorlatilag soha nem volt szomorú. Soha nem láttam még úgy igazán rossz kedvűnek. Mindig vidám, csupa élet lány volt, aki mindenben talált valami örömöt, és soha nem veszett össze igazán senkivel, annyira nem lehetett megsérteni. Igazából azt sem tudtam mitévő leszek ha megtalálom. ha belegondolok, hogy ott állok szemben, egy vigasztalhatatlan Pistivel.Várjunk. hiszen az ott ő!!!! Végre megpillantottam. Ott ücsörgött a térdeit átkarolva a virágok között, szemei még vörösek voltak a sírástól.
Pisti!-futottam oda hozzá- Mindenhol téged kerestelek! Jobban vagy?

Hinahoho távolodó léptei után egyedül maradtam a csendben. A lámpások bevilágították a kertet. A gondolatok elözönlötték az agyam. Aztán a közeledő léptek hangjára felkaptam a fejem. Megnyugodva fújtam ki a levegőt.
- Spartos... Igen, megvagyok. Azt azért nem mondanám hogy jól. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Ez túl sok volt nekem. Te hogy vagy? Ugye nem sérültél meg?

Lehuppanok mellé a fűbe. Nagy kő esett le a szívemről. Végre megtaláltam és jól van. Sokáig némán ülünk egymás mellett, és elmerengve nézzük a lámpások pislákoló fényeit. A hideg csöndet csak egy dal halk foszlányai törik meg, ami valahonnan odalentről, a városból jön. Ez azt jeleneti, hogy odalent az emberek élnek, és megpróbálnak újra boldogok lenni. De ez számunkra most annyira távolinak tűnt. Olyan elérhetetlennek. Idefent a palotában mintha megállt volna az idő. Mintha nem is Sindriában lettünk volna, hanem valami idegen, ismeretlen helyen. Mintha egyikőnk se tartozott volna ide... nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól.
Pisti felé fordultam, aki még mindig szomorúan nézett maga elé.
-Máskor ne rohanj el ilyen hirtelen- halványan elmosolyodom és megsimogatom a fejét- Nagyon megijesztettél minket.

Felpillantottam Spartosra.
- Mond... te nem érzed úgy hogy el kéne menned? Egy kis időre... valahogy nem érzem magam idevalónak. A többiek mind együtt nőttek fel... én meg csak jöttem... mindig is utáltam a veszekedéseket, a testvéreimmel is. Az élet olyan rövid, minek pazarolnád vitára? Ha őszinte akarok lenni Sinbad alaposan rámijesztett... és nem biztos hogy ezek után úgy tudok tekinteni rá mint eddig. Honnan tudjam hogy ez csak egyszeri alkalom volt?
Spartossal könnyű volt beszélgetni. Nem oktatott ki, nem szúrt le. Hanem meghallgatott és ha tudott tanácsot adott. Ha elválnak útjaink rettenetesen fog hiányozni.
- Nem tudom mit csináljak... - aztán eszembe jutott hogy nem mindig csak magammal kéne foglalkoznom. - Sharrkan és Yamu hogy vannak? Nem lesz baj belőle hogy kettesben hagytad őket?

Pisti szavaira ledermedek. Egy időre elhagyni Sindriát.... Szóról szóra ugyanazt mondja amin én is gondolkoztam. De így, hogy valaki más fejében is megfordult, valami rossz érzés telepedett rám.. ettől az egész valahogy komolyabbá vált. Haza menni... Igen.. hazamenni, csak egy kis időre....
de aztán el is hessegettem ezt a gondolatot. Hiszen nem futamodhatok meg a helyzet elől ha már én okoztam ezt a hatalmas bonyodalmat. És elsősorban... Annyira hiányozna mindenki.. úgy összeszoktunk ezen évek alatt, hogy hirtelen elképzelni sem tudtam volna, hogy újra a Sasan-i hétköznapok egyhangúságába csöppenjek vissza. Tehát inkább nem gondoltam erre, de az érzés továbbra is ott motoszkált bennem...... Sok időbe telt mire meg tudtam szólalni.
-Szerintem, egyáltalán nem számít, hogy rövid ideje vagy velünk. Mi mind egy család vagyunk, és egy igazi családban senkit nem hagyunk magára. Sőt mikor kilátástalannak tűnnek a dolgok akkor kell összetartanunk igazán....Éppen ezért gondolom, hogy akármi is történt senki nem fog elmenni innen.. ezért kérlek te se gondolj azonnal ilyesmire. - kis szünetet tartottam, nem is tudtam mivel nyugtathatnám még meg, egyszerűen csak nem akartam, hogy elmenjen-
-Holnap egy kicsivel már minden jobb lesz. Ne aggódj..- mondtam és biztatóan rámosolyogtam.

Spartos szavaira elfogott a bűntudat. Képes lennék elmenekülni és magam mögött hagyni mindenkit és mindent? Gonosz vagy Pisti, egy hálátlan kis szörnyeteg. Visszamenekülni az otthon biztonságába, anya szoknyája mellé. Na még szép is lenne!
- Igazad van, Spartos! Maradnunk kell és minden erőnkkel azon lenni hogy megoldást keressünk a mostani dolgokra.
Képes voltam kimondani, bár a szívem mélyén még mindig ott volt a félelem. Az a gonosz kis tüske ami akkor fúródott a szívembe mikor Sinbad a falhoz vágott. Bárhogy is lesz... nem tudom hogy tudok e újra úgy tekinteni rá mint azelőtt.
- Igen, lehet jobb lenne ha elmennénk aludni. Hosszú volt a mai nap és holnap még sok dolgunk lesz. - felálltam és kézenfogtam Spartost. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. - felmosolyogtam rá és megöleltem. - És bármi történjék eszedbe ne jusson hibáztatni magad. Azt mondtad ki ami mindannyiunk fejében ott mocorgott. Ha te nem mondod ki, akkor majd más.

Elindultam Spartos után, ahogy Yamu kérte, de sehol nem találtam. Tíz perc kopogtatás után benyitottam a szobájába. Ledermedtem ahogy megláttam a félredobott Sindriai egyenruhát és a páncélt. Rögtön tudtam, hogy immár ő is elment. Bevágtam magam után az ajtót és könnyeimmel küszködve rohantam át a saját szobámba. Nem néztem mit is gyömöszölök bele az apró táskámba, amit még madárháton el tudok vinni. Hogy tehette ezt? Hogy nem búcsúzott el tőlem... Letöröltem a könnyeimet. Nekem sem volt itt tovább maradásom. Lerohantam a palotaudvarra a táskával a karomba és belefújtam a sípba. Hű társam máris ott termett. Megsimogattam és a hátára ültem.
- Vigyél Artemiyába.
Furcsán nézett rám. De persze felrepült. Én vissza sem néztem. Különben megint elsírnám magam. Számításaim szerint holnap reggelre már otthon lehetek. De vajon mit fogok mondani az anyámnak?