Purple Leo Tower

Itt található Sinbad és a tábornokok lakrészei. Ide nagyon kevesek léphetnek csak be.

Egyenesen a szobámba mentem. Fémedényeimet egyszerűen ledobtam az ajtó melletti párnákra és kiléptem a hatalmas erkélyre. Elkapott egy köhögő roham. 'Ezek szerint nem lettem jobban csak mert megtanultam a magoi manipulációt és eddig sikeresen jó irányba áramoltattam.' Ugyan olyan rosszul voltam, mint azelőtt. Minta csak szünetet tartottam volna közben. Mikor csillapodott a köhögésem, mélyet szippantottam a friss, esti levegőből. A nap már lebukott a horizont mögött. Lassan közeledett a tél, bár ez csak a nappalok rövidülésén látszott, hiszen olyannyira délen voltunk, hogy nem sokat számított az évszakok változása. Nem sokkal volt hűvösebb, mint hónapokkal ezelőtt. Tűnődve néztem A házak pislákoló fényeit. Nem tudtam mihez kezdhetnék. Tudtam, hogy ami a tanácsteremben történt, megmásíthatatlan és talán nagyobb baklövés volt, mint eddig bármi az életem során. Az erkélyen álló kis asztalról felemeltem az egyik borosüveget. Hátamat a falnak vetve lecsúsztam a földre és nagyot kortyoltam az italból. Aztán lehunytam a szemem és újra próbálkoztam elmém lenyugtatásával. Most sem jártam sikerrel. Újra a számhoz emeltem az üveget, de ahelyett hogy bele ittam volna, felugrottam és teljes erőből a falhoz vágtam. Hangos csattanással darabokra tört az üveg, tartalma pedig csöpögő, vörös foltot festett a hófehér falon. 'A francba! Miért nem tudok koncentrálni?!' A hűvös falnak támasztottam homlokom, és beleöklöztem a világos vakolatba. 'Miért nem megy?' Tompán éreztem az ütésem okozta fájdalmat, de nem törődtem vele. Lemondóan kieresztettem a levegőt és a korláthoz fordultam. Újra a várost, a kikötőt és az oly távolinak tűnő tengert fürkésztem. Mennyivel könnyebb volt, amikor még minden gond nélkül, szabadon utazgattam keresztül a világon. Tengereken, sivatagokon, erőkön, hegyeken, városokon vezetett az utam, mielőtt itt telepedtünk volna le. Rövid ideig eljátszottam a gondolattal, milyen is lenne újra útra kelni, de aztán elhessegettem. Már késő ezen tépelődni, hiszen már áll az ország, egy hely, ahol mindenki boldog lehet és vezetnem kell. Nem hagyhatom magára. Nem is akarom magára hagyni. Újabb köhögés ragadott magával éreztem, hogy éles, szúró fájdalom nyilall belém. Mikor elcsitult, valami furcsát éreztem a tenyeremen. Sötét cseppek színezték napbarnított bőröm. Néhány pillanatig eltartott mire felfogtam. Mikor eljutott a tudatomig összeszorult a szívem. 'Most azonnal össze kell szednem magam, vagy néhány hét, esetleg hónap múlva már mindegy lesz.' Megszorítottam a korlátot és elpislogtam a kezdeti kétségbeeséstől gyűlni készülő könnyeim. 'Nem, nem sírhatok, nem szoktam... én még nem... nem akarok meghalni.'
Újabb üvegért nyúltam és leültem az egyik székre. 'Majd holnap.. holnap minden egy kicsit jobb lesz' Addig iszogattam, amíg el nem nyomott az álom. 'Holnap...' Már nem voltam tudatomnál, amikor mégiscsak kiszökve, legördült egy könnycsepp az arcomon.

Teljes némasággal nyitok be Sin szobájába. Már sötét van odakint, a szobában pedig egyáltalán nincs fény. Még csak a fejem dugtam be az ajtón máris megcsapja az orrom a tömény alkohol szag. A látványban sem kell csalódnom . Sin félig lefordulva alszik az egyik széke. Önkéntelenül is egy félmosoly jelenik meg az arcomon. Pontosan erre számítottam. De a gondolat, hogy így látom legutoljára, valahol azért elkeserítő volt. Pár másodpercig még néztem aztán összeszedtem magam. nem ezért vagyok itt. Amiért jöttem az.. - és ekkor rálépek valamire , szerencsére nem lapítom össze mert azonnal felemelem a lábam. a hold fényébe Sin egyik fémedényét pillantom meg, mag még egyet és még egyet aztán az összes többit.
így könnyebb lesz mint gondoltam és lényegesen gyorsabb..
A szerteszét heverő fémedényeket egyenként bepakolom egy zsákba. kivéve Zepar gyűrűjét amit rövid gondolkodás az ujjamra húzok. mikor ezzel végzek odalépek az asztalhoz.
leteszem az összehajtogatott Sindriai egyenruhámat , és azt a ruhadarabot amit még Sintől kaptam 14 éves koromban. Végül pedig egy levelet teszek a kupac tetejére.
Az ajtóból még visszanézek Sinbadra, majd a fejemre húzom köpenyem kapucniját, és a fémedényekkel teli zsákkal elindulok a kikötő felé.

Miután ott hagytam Pistit egyenesen ide jöttem. A gyerekek szerencsére már aludtak. Ennek nagyon örültem, mert nem voltam benne biztos, hogy lett volna elég lelkierőm ágyba zavarni őket. Követnem kellett volna a példájukat, hiszen a mai nap történései teljesen kimerítettek, mégis képtelen lettem volna most pihenni. Erőtlenül rogytam le a hozzám legközelebb eső székre. Ismét megjelentek a szemem előtt a korábban elképzelt jelenetek. Arcomat a kezembe temetve próbáltam kiverni őket a fejemből. Sikertelenül.

Miután sikerült kicsit összeszednem magam, visszamentem a palotába. Meg akartam keresni Ja'fart. Szükségem volt rá. Ő állt talán hozzám a legközelebb, szinte mintha a bátyám lett volna. És most nagyon kellett volna az, hogy egy kicsit mellettem legyen. Először a dolgozószobájába mentem, de az üresen ásított. Azután a könyvtárba mentem. Körbejártam a folyosókat is. Még körbe jártam néhány helyet. Utoljára a lakrészébe mentem, de odabent minden érintetlen volt, csak szekrényének ajtaja volt résnyire nyitva. Végül csalódottan a szobám felé indultam. Odafele menet még láttam Hinahohot eltűnni a sajátja mögött. Megálltam egy pillanatra, majd gondoltam egyet és a magas bejárat elé léptem. Tétováztam pár percet, nem akartam zavarni, de végül óvatosan bekopogtam. Egy rövid gyere után beléptem. Láttam a meglepetést az arcán, amit megértek. Ritka volt, hogy kifejezetten kerestem valakinek is a társaságát. Én valahogy mindig csak ott voltam mindenhol. Szótlanul odahúztam Hinahoho mellé még egy széket. Mindig is furcsa volt, hogy van egy hely a palotában, ahol olyan székek vannak, amiről még nekem sem éri el a földet a lábam. Mikor feljutottam, törökülésben leültem. Tűnődve figyeltem az arcát. Ő még régebb óta ismerte Sinbadot mint én. Hiába nem volt ott amikor ránk támadt, ahogy elnéztem, már biztos voltam benne, hogy értesült róla.
- Itt maradhatok?
Többet nem tudtam kipréselni magamból.

Amikor meghallottam, hogy kopognak, azt hittem.... nem is tudom mit hittem ki fog belépni, de az igazat megvallva mindenire számítottam, még Sinbadra is, csak éppen rá nem. Ez nem volt jellemző Masrurra, ami azt jelenti, hogy a király ezúttal nagyon elszúrta.
- Nyugodtan maradj csak ameddig akarsz - válaszoltam neki kicsit megkésve. Eztán hatalmas csend állt be közöttünk. Egyikőnk se szólt semmit. Talán nem is volt rá szükség. Biztos voltam benne, hogy neki is ugyan azok a gondolatok kavarognak a fejében, hogy ő is ugyan azt érzi amit én. Ezen pedig nem sokat segít egy vállon veregetés, vagy, hogy ne félj, holnapra minden rendben lesz, így hát nem is mondtam neki semmit. Tudtam jól, ha valamiről beszélni szeretne velem, úgy is mondani fogja.

Talán egyikőnk sem tudta mit is mondhatna, vagy csak Ő nem akart engem nyaggatni nem tudom. Jó volt ez így most. Csend ült köztünk, a szobában, a folyosón, a toronyban, talán az egész palotában, de most úgy tűnt talán az egész szigetre rátelepedett a némaság. Azonban ez nem az a kellemes hangtalanság volt, amit magam is annyira szeretek, hanem az az igazi nehéz, nyomasztó, ami megüli az ember lelkét és gondolkodásra kényszeríti. Akár hányszor pörgettem vissza az este emlékeit, akár hányszor rágtam magamban végig, nem jutottam semmire. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az egészet. Sinbadnak mindig mindennel megvoltak a céljai, elképzelései, még akkor is hitt benne, hogy minden vezet valahová, amikor még ötlete sem volt mi fog történni a következő percben, nem hogy napokkal, hetekkel sőt akár évekkel később. Mióta megismertem megvolt benne ez a természetéből adódó, bizonyos fokú felelőtlenség, és az a gyermeki naivitás vagy inkább jóhiszeműség, ami hajlamos volt még mostanság is előtörni belőle. Ugyanakkor már régen is megvolt benne a céltudatosság, és szép lassan egyre több mindent volt hajlandó megtenni azért, hogy megvalósítsa elképzeléseit. Viszont soha sem tett olyat, amivel kifejezetten ártott volna bárkinek is. Mármint úgy komolyabban. Azonban most még csak nem is érdekelte, kinek okoz komolyabb sérülést. Ennyire megváltozott volna az a lelkes ifjú, aki az álmaiért küzdött? Biztos voltam benne, hogy nem az volt a legfőbb baja, hogy megvádoltuk, hanem sokkal inkább az, hogy megrendült benne a bizalmunk. De ezek után... nem tudom mire számíthat tőlünk és hogy mire számíthatunk tőle mi. Egyszerűen nem tudtam rendezni a gondolataimat és az érzéseimet. Ja'far volt az, aki talán képes lett volna nekem segíteni. Ő mindig tudta, mi az amit ki akarok fejezni, mi az ami bánt, miről szeretnék beszélni. Még akkor is, amikor egy szót sem akartam szólni, valahogyan ki tudta belőlem szedni, mi a problémám. Sosem értettem hogyan csinálja, de mindig hálás voltam érte. Még fontolgattam kicsit a kérdést, aztán kiböktem.
- Nem láttad Ja'far-t? Sehol sem találom.

- Nem. -ráztam meg a fejem - Miután otthagytalak titeket csak Pistivel találkoztam. Talán csak neki is sok volt ami ma történt és szüksége van egy kis magányra. Sajnos nem tudom hova szokott menni ilyenkor, de biztos vagyok benne, hogy holnapra előkerül. - Sikerült kipréselnem magamból egy halvány mosolyt. Próbáltam biztató lenni, de valószínűleg nem túl nagy sikerrel. Sajnáltam Masrurt. Láttam rajta, hogy el szeretné mondani mi bántja, de tudtam, hogy nem fogja. Legalábbis nem nekem. Mindig nehezére esett beszélni magáról, vagy az érzéseiről. Ha valakinek ezt mégis megtette az Ja'far lehetett. Most is azért kereshette őt annyira. Szerettem volna segíteni neki, hogy megtalálja, fogalmam se volt hova mehetett. Így jobb híján csak ültem és vártam, hátha Masrur ez egyszer kivételt tesz és mégis csak kiböki ami a szívét nyomja.

Csak bólintottam válasz ként, többre nem futotta. Zavart a tény, hogy nincs meg Ja'far. Még sosem fordult elő, hogy ne találtam volna meg, még ha szag alapján nem is lehetett tudni, merre járt. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálok Hinahohoval beszélni, de rá kellett jönnöm, hogy úgysem tudnám neki érthetően megfogalmazni.
- Majd holnap..
Újabb hosszú csönd állt be, aminek már nem emlékszem a végére, mert ott, a magas székben ülve elnyomott az álom.

Amikor Masrur elaludt, vettem észre, milyen késő is van már. Nekem is pihennem kéne, ha nem akarom átaludni holnap az egész napot. Most tűnt csak fel milyen fáradtnak is érzem magam. Feltápászkodtam a székemből és átmentem a szobámba. Felkaptam az ágyról a takarót és visszamentem az előszobába, ahol Masrur vállára terítettem azt, majd alaposan betakargattam. Kicsit meg is mosolyogtam az eredményt, hiszen a fanalisi szinte ki se látszódott a takaró kupac alól. Még egy percig csak álltam ott és néztem. Csak ezután mentem el végre én is aludni.

A nap már felkelt mire felébredtem. Egészen elzsibbadtam az ülve alvástól. Körültekintően kelek fel, de így is megszédültem és meg kellett támaszkodnom a falnál. Visszanézek az előbb elhagyott helyemre. Az asztalon és a földön szanaszét hevernek az üvegek. Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy talán most tényleg túlzásba vittem. "Mit fog ehhez Ja'far szólni..." Elindultam befelé az erkélyről. Zúgó fejemet masszíroztam, amikor az asztalom felé pillantva valami nem odaillőn akadt meg a tekintetem. Egy túlságosan is ismerős köpeny mellett egy túlságosan is ismerős fejfedő pihent. Nagyot nyelve, magamban fohászkodva indultam az asztal felé. "Mond, hogy nem.." Végig futtattam ujjaim a zöld és krémszínű anyagokon. Gondosan melléjük hajtogatva ott pihent az a mostanra már kissé megszürkült felső, amit akkor régen adtam Ja'far-nak. Ekkor vettem észre az összehajtott papírlapot. Remegő kézzel nyúltam felé.
Ahogy olvastam egyre jobban összeszorult a torkom. Elég hosszú levél, de egy bekezdés volt az, ami minden mást kitörölt az agyamból.
"Mivel eddig mindennel amit tettem hátráltattalak, és nem tudtam eleget tenni kötelezettségeimnek mint barát, úgy döntöttem mindenkinek jobb ha nem okozok több gondot. Annak érdekében, hogy egy ígéretet még be tudjak tartani, és, hogy a tegnap történtek ne ismétlődhessenek meg, a fémedényeket olyan helyre vittem, ahol nem kerülnek majd illetéktelen kezekbe és te sem tudsz velük ártani senkinek."  
Egyre erősebben remegett a kezem, még össze is gyűrődött a levél. Csak bámultam a betűket. Összefolytak a szemem előtt, a rosszullét kerülgetett. Végleg megbántottam és elüldöztem magamtól azt, akire mindig számíthattam, aki mindig ott volt mellettem, történjen akármi. Akivel a legtöbb mindent megoszthattam, aki szinte mindent tudott rólam és mégis.. mégis mindig azt mondta, akár hova követne. Vissza tettem a papírt az asztalra és csak bámultam magam elé, ahogy szép lassan felcsordogált a saját magam iránt érzett harag és utálat. Egyszerre voltam kétségbeesett és rettentően dühös magamra. Próbáltam megnyugodni, rendezni az érzéseim, de egy belső hang egyszerűen nem hagyott. Küzdöttem önmagammal. Úgy tetszett, mintha önmagamat akarnám belefojtani valami kézzel megfoghatatlanba, amiből nem szabadulhatok.

Órák óta fent voltam már és plafont bámultam. Alig aludtam valamit az éjjel. Jobb híján azt próbáltam átgondolni, hogy mit is mondhatnék Sinbadnak. Reggelre kismillió változata lett a beszélgetésnek, de végül mindet elvetettem. Végül aztán úgy döntöttem lesz ami lesz, felkelek végre. Fölösleges halogatni ezt a beszélgetést. Amikor kimentem, Masrur még mindig ott ült a széken és aludt. A lehető legnagyobb csendben vonultam végig az elő szobán és zártam be a bejárati ajtót. Nem akartam felébreszteni. A király szobája, csupán csak pár ajtóval volt arrébb. Az ajtaja elé érve, viszont egy pillanatra elbizonytalanodtam. Valami azt súgta, hogyha most bemegyek valami rossz fog történni. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, mivel úgy gondoltam, hogy ezt csak a tegnap történtek miatt  érzem így. Erőt vettem magamon és bekopogtam. Vártam, de semmi választ nem kaptam. Óvatosan lenyomtam a kilincset, hiszen ha nincs itt úgy is zárva lesz, de legnagyobb meglepetésemre az ajtó kinyílt. Az a bizonyos rossz érzés még mindig ott motoszkált a fejemben, de figyelmen kívül hagytam. Benyitottam és már azzal a lendülettel el is kezdtem mondani neki miért is jöttem.
- Sinbad - kezdtem bele nagy nehezen a mondandómba- tudod azért jöttem, mert szeretnék veled beszélni... tudod az ami tegnap tör...
Az elém táruló látvány belém fojtotta a szót. A szobában mindenhol üres üvegek voltak eldobálva. Sinbad pedig csak állt az asztala előtt és meredten bámult egy ruha kupacra, ami túlságosan is hasonlított azokra a darabokra, amiket Ja'far szokott hordani. Első gondolatként az ötlött fel bennem, hogy most inkább kihátrálok és majd valamikor később visszajövök, de aztán meggondoltam magam. Végülis lehet, neki is jól esne pár jó szó, esetleg elmondhatná mi is történt pontosan, ezért hát úgy döntöttem itt maradok. Óvatosan mellé léptem és a vállára tettem a kezem, hogy kizökkentsem kicsit ebből a révület szerű állapotból.
- Sinbad, jól érzed magad? Mi történt itt?

Összerezzentem, hogy megéreztem a nehéz kezet a vállamon. Először nem értettem, hogy Hinahoho mit keres mellettem. Aztán megpróbáltam összeszedni magam és megvontam a vállam. Valahogy könnyebbnek éreztem, ha a belső hangra hallgatok. Hisz már úgy is mindegy. Ha az itt hagyott, aki azt ígérte bármi történjék velem lesz, valószínűleg a többiek is csak azért jöttek, hogy közöljék a távozásukat.
- Semmi, jól vagyok. - válaszoltam a kelleténél jóval élesebben. Ledobtam a ruhakupacra Ja'far levelét, és szétnéztem a szobában, találok-e még olyan üveget, amiben van még valami. Szerencsémre sorakozott még néhány az ágy melletti sarokban. Odasétáltam, felkaptam a legközelebbit és leültem az ágyra és hosszan ráhúztam.
- Mit akarsz? - csak úgy félvállról vetettem oda a kérdést, nem is figyeltem arra, hogyan beszélek. - Hm? - néztem fel felvont szemöldökkel a magas férfira.

Próbáltam nem törődni a hangnemmel amivel hozzám szólt, de azt meg kell hagyni, hogy igen csak rosszul esett. Azzal győzködtem magam, hogy ez biztos csak a tegnap történtek utóhatása, ezért hát úgy gondoltam, ha beszélek vele pár szót, talán kicsit vissza vesz magából. Egy nagy sóhaj kíséretében leültem mellé az ágyra és még azzal a lendülettel ki is vettem a kezéből az üveget.
- Ne haragudj, de erre nincs most semmi szükség - mondtam, miközben már raktam is le a földre- Tudod azért jöttem mert beszélni szerettem volna veled a tegnap történtekről...

- Add vissza! Nem vagy az apám, a gyerekeidet neveld, ne engem! - nem kiabáltam, de felemeltem a hangom. Az üveg után nyúltam, de nem úgy tűnt mint aki vissza akarná adni, így hátra nyúltam a pótlásért és ismét nagyot kortyoltam.
- Szóval, a tegnap. Mi van vele?

Vennem kellett egy nagy levegőt mielőtt bármit is mondtam volna neki. Gondoltam a béke érdekében inkább úgy teszek, mintha az előbbi megjegyzését meg se hallottam volna.
- Hát, ami akkor történt... nos... hallottam a többiektől ezt azt. Ami azt illeti még most se nagyon értem miért is tetted amit tettél és hát úgy gondoltam beszélnünk kéne erről. Tudod érthető, hogy téged is felzaklatott ami Drakonnal történt, hiszen tényleg te döntöttél akkor rosszul, de akármilyen feszült is vagy most ez miatt, nem a többieken kéne levezetned. Pisti sírva jött utánam, Masrur pedig még most is a szobámban van. Egész éjjel Ja'fart kereste. Nagyon megviselte őket ami akkor történt. Valószínűleg a többieket is. Igazából azért is jöttem, mert tudom milyen vagy. Egy ilyen helyzetben még te sem vagy képes tisztán gondolkodni. Mielőtt bárkit is megbántanál, jó lenne újra összehívni mindenkit és felnőtt emberek módjára megbeszélni a történteket. Ez persze csak akkor működik, ha előtte te is megnyugszol és nem ivásba próbálod fojtani az elkeseredettségedet. Ha sokáig nem lépsz semmit, biztos vagyok benne, hogy a helyzet csak még rosszabb lesz.

Először csak felhorkantottam miközben beszélt, és mikor befejezte nem tudtam mást, csak nevetni.
- Rosszabb? - ennyit sikerült kimondanom közben. Mikor végre lenyugodtam kicsit, felálltam, nemes egyszerűséggel hagytam az üveget leesni és széttörni a padlón. Az asztalomhoz sétáltam és elvettem Ja'far levelét. Pár pillanatig csak néztem, aztán megfordultam, és felmutattam.
- Itt a bizonyítéka annak, hogy rosszabb már nem nagyon lehet. - újabb értetlen arcot kaptam válasznak. Így odavittem a levelet és egy hanyag mozdulattal felé dobtam, aztán visszamentem az asztalhoz. Hinahoho felé fordultam, neki dőltem a széles lapnak és mellkasomon összefontam a kezem. Már kezdett elegem lenni a kioktatásból és abból hogy egyszerűen nem hagy senki békén, hogy megnyugodhassak. Hűvös mosollyal az arcomon kezdtem bele mondandómba.
- Őszintén, már nem érdekel ha rosszabb is lesz. Ha Ő itt hagyott, gondolom Te sem másért jöttél. Ne aggódj, megoldom egyedül is. Ahogy mindig is. És lehet, hogy Drakon halála nagy részt az én felelősségem. Viszont semmi jogotok ezt felróni nekem, mert nekem köszönhetitek, hogy ti legalább éltek. Mi több, ha én nem vagyok, akkor a legtöbben nemhogy a mai napot, de jóval korábbi napokat sem érthettetek volna meg. Te magad is, már tizenöt éve ott pusztultál volna egy nyavalyás vártoronyban, ha én nem vagyok, csak mert voltál olyan ostoba, hogy bemenj úgy, hogy még egy egyszerű tengeri szörnyet sem tudtál egymagad legyőzni. De minek is erre szót fecsérelni? Ezekkel úgy is tisztában vagy, ami meg a többieket illeti.. nem érdekel. Gondoljanak, tegyenek amit akarnak. Mert ha jól sejtem, már van aki követte Ja'far példáját és idő kérdése, hogy mind így tegyetek, hiszen semmi nem kötelez titeket, hogy Sindriában maradjatok. És ha még Ja'far is el tudta hagyni, akkor nem hiszem hogy bármelyikőtöknek is szüksége lenne rá. - tartok egy rövid szünetet, majd befejezem. - Akkor viszont Sindriának sincs szüksége rátok... Ó és a levelet vidd csak magaddal, érdekes olvasmány, nekem már nem kell.

Végigsiettem a még viszonylag csendes folyosókon. Először Jafar szobájához mentem. Többször is kopogtattam. Semmi válasz. Óvatosan kinyitottam az ajtót és bekukucskáltam. Az ágy érintetlen. Furcsa érzést éreztem a mellkasomban, tudtam valami nincs rendben. Egy darabig néztem magam elé, majd elindultam Sinbad szobája felé.
Az ajtó elé érve már pont kopogni akartam, mikor láttam hogy résnyire nyitva van. Hinahoho és Sinbad hangja szűrődött ki. Bár utálom a hallgatózást, de most mégis kivételt tettem. Közelebb lépve az ajtóhoz elkezdtem hegyezni a fülem.
Éreztem hogy egyre hevesebben ver a szívem. Amiket Sinbad mondott... meg kellett támaszkodnom a falba... hogy képes... egész testemben elkezdtem remegni. Jafar elment... és Sinbad minket is az imént küldött el...

Csak ültem ott kezemben a levéllel. Meg se próbáltam elolvasni. Azután amit Sinbad mondott, már nem igazán érdekelt, hogy és miként is zajlott a tegnap este, bár feltételeztem, hogy hasonlóképpen ahhoz, ami most történt. A szavai annyira fájtak, hogy egyszerűen nem tudtam rájuk mit reagálni. Egyetlen megoldásként, minden szó nélkül felálltam és kimentem a szobából. Az ajtóban összeakadtam Yamuraihaval, aki az arckifejezéséből ítélve mindent hallott. Neki se mondtam semmit, csak erőtlenül a kezébe nyomtam Ja'far levelét, majd tovább mentem.

Mikor visszaértem a szobába, egyből a gyerekekhez mentem, hogy elmondjam nekik, még a mai nap elindulunk Imchakkra. Rögtön elkezdtek bombázni a kérdéseikkel, hogy mi történt, miért megyünk, meddig leszünk stb. stb. A lehetőségekhez képest elmagyaráztam nekik a helyzetet, hozzá téve, hogy valószínűleg jó ideig nem fogunk vissza jönni ide, ha nem örökre. Ezzel persze sikeresen a lelkébe gázoltam a lányomnak, aki nem volt hajlandó itt hagyni Sindriát, mert hát, hogy is merem én elszakítani a barátaitól. Normális esetben, pár atyai jó tanáccsal megáldva a szobájába küldtem volna, most viszont annyira nem éreztem erőt ehhez, hogy inkább végig hallgattam milyen szívtelen embernek is tart és, hogy márpedig ő innen sehova se megy. Ettől persze csak még rosszabbul éreztem magam. Fél órán belül már másodszorra hallgathattam, hogy látni se akarnak. Még rengeteg bántó dolgot vágott a fejemhez, de már szinte meg sem hallottam. Miközben hallgattam egyre inkább azt éreztem, hogy ma nem csak barátként, de apaként is megbuktam. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, most pedig ez a tehetetlen érzés csak még jobban felerősödött bennem. Nagy sokára végre abba hagyta és dühösen becsapta maga után a szobája ajtaját. Ezután a fiamhoz fordultam és megkértem, szóljon Pipirikának, hogy ismét szükség van rá. Mostanában mindig neki kellett segítenie, ha hasonló hiszti történt. Az ilyet máskor is nehezen tudtam kezelni, jelenleg pedig semmi energiám nem volt hozzá.

Szerencsére a húgom hamar megérkezett. Bizonyára látszott rajtam mennyire pocsékul érzem magam, mert rögtön kérdezősködni kezdett. Kénytelen voltam neki röviden összefoglalni a történteket. Először próbált meggyőzni, hogy maradjak, de hiába. Abban a pillanatban, hogy Sinbad kimondta, nincs szüksége többé se rám, se senki másra, döntöttem. Ha számára csak ennyit ér egy barátság, nincs értelme tovább a terhére lennem. Megkérdeztem Pipirikát lenne-e kedve visszatérni a szülőföldünkre. Gondolkodott egy kicsit, de végül igennel válaszolt. Megkértem, hogy majd kérdezze meg a többieket is erről, valamint arra is, hogy magyarázza el a lányomnak, hogy miért is kell elmennünk most. Ő csak bólintott és már indult is be a gyerekszobába. Rendkívül hálás voltam neki ezért. Így legalább amíg összecsomagoltam, egyedül lehettem egy kicsit a gondolataimmal. Sehogy se tudtam kiverni a fejemből azt az arcot, ahogy akkor Sinbad nézett rám. Az egész kisugárzásában volt valami gonosz. Egyáltalán nem hasonlított már arra kölyökre akit megismertem. Sose hittem volna, hogy történhet bármi, amitől ennyire megváltozhat. Ezért is próbáltam az utolsó pillanatig hinni benne. Hinni abban, hogy akár mi is történt, helyrehozhatjuk. A viselkedése viszont egyértelművé tette számomra, hogy ez lehetetlen. Szándékosan hozta fel a múltat, hogy még ezzel is egy lökést adjon ahhoz, hogy elmenjek innen. Hát sikerült. De mégis az fájt a legjobban amikor azt mondta nincs ránk szüksége többé. Ezek után nem is volt kedvem tovább itt maradni.
Végeztem a pakolással, így kénytelen voltam egy kis időre félre tenni a bánatomat. Muszáj volt összeszednem magam, hogy legalább a gyerekek ne lássák mennyire magam alatt vagyok. Mikor kijöttem a szobámból, Pipirika már ott állt egy halom csomaggal körül véve a kisebb testvéreimmel és a fiammal együtt. Kisvártatva a lányom is megjelent és duzzogva dobta le a csomagjait a többi mellé. Az öcsém ezt látva nagy vigyorral az arcán mellé lépett és lelkesen elkezdett neki mesélni Imuchakkról, hátha kicsit jobb kedvre tudja deríteni vele. Megmosolyogtam a lelkesedését. Legalább valaki örül is neki, hogy itt hagyjuk a szigetet. Pár percig még én is elhallgattam amiket mondott, de aztán intettem nekik, hogy induljunk. Elvégre útközben is rengeteg idejük lesz még beszélgetni.

Ahogy Hinahoho kilépett kissé hátrahőköltem. Gondolom az arckifejezésemből látszott hogy mindent hallottam. Az ő arcán ugyanezt a kifejezést láttam. Nagyon fájt a mellkasom, éreztem hogy a szememben gyűltek a könnyek. Hinahoho a kezembe nyomta a levelet. Nem akartam elolvasni. Nem akartam hallani Jafar keserűségét, hogy mi mindent vághatott Sinbad a fejéhez... Jafar... hogy mehettél így búcsúzás nélkül el? Hogy tehetted ezt velünk? Masrurt szinte ő nevelte fel és mi is úgy tekintettünk rá mint a bátyánkra. Én és.... Sharrkan. Még jobban elszorult a szívem. Hinahoho szó nélkül továbbment. Ezekszerint rám vár a feladat hogy elmondjam a többieknek.
Döntöttem. Ezek után én is képtelen vagyok itt maradni. Csendben elindultam vissza a laborba hogy összeszedjem a legszükségesebbeket. Ha becsomagoltam, beszélek a többiekkel és elköszöntem tőlük. Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. A folyosók a szipogásomtól és az elfojtott zokogásomtól visszhangoztak.

Már arra felébredtem, hogy Hinahohoék elkezdtek mellettem mászkálni. Mégsem mozdultam meg. "Csomagolnak? Ez azt jelenti, hogy elmennek?" Nem értettem mi történhetett. Százféle lehetőség játszódott le a fejemben. Mire újra észbe kaptam már nem hallottam semmit. Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Az Imchakki család amit tudott, magával vitt. Nem úgy tűnt, mint akik csak rövid időre utaznának el. Értetlenül léptem ki a folyosóra. Gondolkoztam merre is induljak most el, hogyan kéne kezdenem a mai napom. Ezek után? Halk szipogásra lettem figyelmes. A hang irányába nézve Yamuraihát pillantottam meg. Oda siettem hozzá. Mondani ugyan nem tudtam semmit, de óvatosan megsimogattam a hátát, hátha az segít kicsit.

Ismerős léptek zaja ütötte meg a fülem. Mire észbe kaptam Masrur állt előttem. Arckifejezése zavart volt, valószínű fogalma sincs mihez kell kezdeni egy síró nővel... megsimogatta a hátam. Én gondolkodás nélkül a karjába vetettem magam és hangosan felzokogtam. Talán negyed óra is eltelt így. Mire végre megtaláltam a hangomat, rekedt voltam.
- Jafar és Hinahoho... elmentek. Végleg. Itthagyták Sindriát.
Átnyújtottam Jafar levelét. Újra a számra szorítottam a kezem, mintha bent akarnám tartani a fájdalmat.
- Mindennek vége, Masrur...

Nem tudtam mit kezdeni a pillanattal, amikor Yamuraiha szorosan hozzám bújva sírt tovább. Bátortalanul átkaroltam, aztán mikor megnyugodni látszott kicsit, teljesen összezavart. "Elmentek?" Egyáltalán nem értettem mi történik körülöttem. Mi késztethette őket, pont őket arra, hogy mindennek hátat fordítva hajóra szálljanak. Elvettem Yamutól a levelet. Ránéztem, fel is ismerem Ja'far írását, de.. Most kezdtem sajnálni, hogy mindig kihúztam magam az írás és az olvasás alól. Jó néhány szónak ismertem a jelentését, de nem igazán tudtam értelmet találni bennük.
- Yamuraiha... én nem tudom rendesen elolvasni. Tudni szeretném mit írt pontosan Ja'far... - felé nyújtottam a levelet. Kellemetlenül éreztem magam, egyrészről, mert ilyesmiben kellett segítséget kérnem. Másfelől pedig, a mágus már így is eléggé ki volt készülve, de nem volt más lehetőségem, ha meg akartam érteni. - Megtennéd?

Átvettem a levelet Masrurtól. Úgysem volt már nagyon több könnyem amit elsírhatnék. Azért a biztonság kedvéért egyik kezemmel megkapaszkodtam Masrurral. Nem igazán bíztam a lábaimban.
Elkezdtem hangosan, tisztán olvasni a levelet. Tévedtem, amikor azt hittem nincs több könnyem. Amikor az utolsó bekezdéshez értem, többször is meg kellett állnom, hogy nagy levegőt vegyek és ne remegjen annyira a hangom.
"Mivel eddig mindennel amit tettem hátráltattalak, és nem tudtam eleget tenni kötelezettségeimnek mint barát, úgy döntöttem mindenkinek jobb ha nem okozok több gondot. Annak érdekében, hogy egy ígéretet még be tudjak tartani, és, hogy a tegnap történtek ne ismétlődhessenek meg, a fémedényeket olyan helyre vittem, ahol nem kerülnek majd illetéktelen kezekbe és te sem tudsz velük ártani senkinek."
Kiesett a kezemből a levél. Sinbad mélységesen megbántotta Jafart. Jobban mint gondoltam.
- Masrur... - a hangom még magamnak is idegenen csengett. - Nem tudom, hogy ezek után képes leszek e én is itt maradni....

Hosszú pillanatokig csak néztem magam elé. Nem tudtam feldolgozni a levél tartalmát. Szinte tudat alatt öleltem át Yamut, nehogy összeessen, hiszen annyira remegett. "Akkor Yamuraiha is el fog menni. Senki sem fog itt maradni..." Én sem voltam benne egészen biztos, mit is kéne tennem. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. Teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam hova tenni a dolgokat. "Ja'far, Hinahoho, most Yamuraiha... a többiekkel mi van? Ők is elmentek már? Én is el fogok menni?" Nem tudtam határozottan azt mondani magamnak, hogy nem. Ha másért nem, kellett a levegőváltozás, hogy rendet tudjak tenni a fejemben. Össze kellett szednem a darabkákat, amik szerteszét hullottak. Végül arra jutottam, hogy estig eldöntöm, mit is fogok tenni, addig adok magamnak időt. Döntenem kellett, mihamarabb, mert az idő húzásával, csak még jobban belebonyolódtam volna a gondolatokba.