White Aries Tower

Adminisztrációs központ. A hivatalnokok itt végzik a feladataikat. A földszinti nagyteremben a király és a hivatalnokai minden reggel megbeszélést tartanak és Sinbad itt tart audenciát.

Az elmúlt napok történései gyökeresen megváltoztattak mindent. Mind hajlamosak voltak belefeledkezni a jólétbe, de Drakon halála mindannyiukat visszarántotta a földre. A világ még mindig tele volt sötétséggel és szomorúsággal; és ez most a palotára is ráült. Olyasvalakit veszítettek el, aki nélkül már elképzelni sem nagyon tudták a mindennapjaikat.
Az egész ország gyászba borult, habár a temetésre kevesek voltak hivatalosak. Özvegye, aki még a köszönetnyilvánításokat sem bírta igazán fogadni csillapíthatatlan zokogásától, Sinbad, a tábornokok és közeli barátai. Senki sem mondott búcsúbeszédet, nem is tudtak volna igazán mit mondani. Nem csak a hiánya felett érzett mérhetetlen szomorúság miatt, de a visszás érzések miatt is, amiket halála körülményei váltottak ki. Értelmetlen harc volt, nem is igazán akartak belekeveredni, de végül nem volt más választásuk. A harcmezőn pedig felgyorsulnak az események és van, hogy meggondolatlanul születnek megmásíthatatlan döntések. Rossz döntések. Végzetes döntések. Sindria királya ritkán hibázott, de ezúttal túl nagy ára volt. Mindannyian erejük végén jártak, kisebb-súlyosabb sérülésekkel. Maga Sinbad is komoly sebesülést szerzett és túl messze volt, mikor Drakon újra egyesült fémedényének erejével. Többi tábornoka már ugrott volna, hogy megállítsa, de ő azt parancsolta nekik, maradjanak ahol vannak. Egyrészről, mert féltette őket attól, hogy netán nem tudják majd elkerülni a lángokat, másfelől pedig meggyőződése volt, hogy Drakon nem kockáztatná az életét úgy, hogy anélkül is győzhetnek. Tévedett. Barátjuk pedig életét vesztette mikor életerejét tápláló magoija utolsó cseppjeit is végső támadásába sűrítette. A csatát ugyan megnyerték, de sokkal többet veszítettek. Nem csak családjuk egyik tagját, de mindez feszültséget szült közöttük, ami pedig éket vert egymásba vetett bizalmukba. Némán mentek el egymás mellett a folyosókon, ha együtt is étkeztek nem esett köztük szó. Csak akkor szóltak egymáshoz, ha valóban elengedhetetlen volt.
A temetés után Sinbad végül erőt vett magán, és mindenkit a tanácsterembe hívatott. Egyrészről, hogy megbeszéljék a 'hogyan tovább'-ot, másrészről pedig az életnek valahogy mégis tovább kell folynia, még ha az elején nehezen is fog tovább csordogálni.

Mikor mind a nyolcan összegyűltek Sinbad végignézett rajtuk, majd megszólalt.
- Tudjátok, miért hívtalak ide benneteket. Mind tudjuk, hogy ez mindannyiunknak nagyon nehéz lesz. Sokatok tapasztalta már milyen, ha egy szívednek kedves embert veszítetek el. Nektek azért nehéz, mert újabb hozzátok közel állót ragadott el a sors. És vannak akik most élik meg először. Nekik pedig azért nehéz, mert még sosem tapasztaltak ilyesfajta veszteséget... - nem tudta tovább folytatni. Leroskadt székére és az asztal lapjára csapta öklét. Mindezek csak üres szavaknak tűntek. Ahogy kimondta őket már értelmüket is veszítették. Nem lehetett leírni azt, amin most keresztül mennek. De neki erősnek kell maradnia. Erősnek kell látszania. Ő a király, nem engedheti meg magának, hogy elhagyja magát. Vett egy mély levegőt és újra tábornokaira nézett.
- Azt kéne megbeszélünk, hogyan legyen ezután.

Feszült csend telepedett a teremre. Senki nem mondott semmit, senki nem nézett senkire csak az asztalt bámulta.  Mindenki azt várta, hogy valaki más törje meg a hallgatást, és éreztem, hogy ez a valaki én leszek. Már csak az volt a kérdés, mit kellene mondanom... pontosabban mit lehetne mondani? Ami megtörtént, megtörtént. Ezen már se hősi beszédek, se érzelgős beszélgetések sem változtatnak. Drakon halott, és a halottakat nem hozza vissza ha sírsz utánuk...Harcoltunk, és a harcmezőn számolni kell azzal, hogy akárki odaveszhet.  Nem arról volt szó, hogy nem sajnáltam, egyszerűen volt valami ami sokkal jobban aggasztott. És ez a többiek viselkedése volt.  Mintha nem is lettek volna itt igazán. Úgy ültünk a teremben mint egy csapat idegen akiknek semmi köze egymáshoz. Akárhogy is.. valamit muszáj lesz mondanom. Felálltam és megköszörültem a torkom.
- Úgy gondolom, legelsősorban az ország déli részén szenvedett károkat kell helyreállítani, valamint a sebesült lakosság ellátását mindenképp meg kell gyorsítanunk. Továbbá a védőfal mielőbbi visszaállítását javaslom, hogy megelőzzünk vele egy esetleges újabb támadást.
Alig értem a végére jobb oldalról zúgolódást hallottam. Rezzenéstelen arccal fordultam a hang irányába.
-Van valami problémád ezzel?

Már megint én? A többiek is ugyanúgy sugdolóztak és háborogtak, de Jafar mégis CSAK engem vett észre. Jellemző... mindig ez történik. De nem értem mi baja van. Ő beszélt úgy mintha mi sem történt volna, akkor meg miért van úgy felháborodva? Most meg mindenki engem néz... ez egyre kínosabb. Lehet, hogy válaszolnom kéne? Végül is miért ne? Valakinek meg kell mondania neki, hogy így nem viselkedhet.

- Am azt illeti, igen! - ugrottam fel hirtelen a helyemről - Van itt egy kis probléma, kezdve a viselkedéseddel! Neked semmit nem jelent ez az egész? Drakon meghalt! Hogy tudsz még ilyenkor is a védőfallal meg a károk helyrehozásával törődni? Szerintem a mester sem erre gondolt, amikor azt mondta, hogy beszéljünk arról, hogy lesz tovább! Itt a kérdés az, hogy velünk mi lesz! Különben is egyenlőre senki sincs bevethető állapotba. Ha nem vetted volna észre nincs köztünk olyan aki ne sérült volna meg! Így mégis hogy tudnánk segíteni bárkin is?

Azt hittem megkönnyebbülök, ha végre kiadom magamból mindezt, de nem. Csak még dühösebb lettem tőle, hiszen azt láttam, hogy hiába mondok bármit is, Jafar még csak nem is reagál rá. A többiek pedig nem, hogy kiálltak volna mellettem, még el is fordultak és feltűnően bámulták a plafont vagy az asztal közepét, meg még kitudja mit, csak kivonhassák magukat ebből. Remek. Senkinek se tetszik az ami történik! Percekkel ezelőtt még mindenki ezt mondta, most meg úgy tesznek mintha ez meg se történt volna? De lehet, hogy csak Jafartól fél mindenki annyira, hogy nem merik neki megmondani a véleményüket? Akárhogy is, ez nagyon szemét dolog volt tőlük! Így most én lettem az elégedetlenkedő seggfej aki csak a rosszat látja meg mindenben. Hát ez remek... igazán remek...

Sosem gondoltam hogy egyszer ez is bekövetkezhet. Illetve próbáltam nem gondolni rá. Ha valaki elsőként meghal közülünk, biztos voltam benne hogy én leszek. A védőfal, a túlzott magoihasználat... előbb végez egy mágussal mint egy fémedényhasználóval.
Drakon...
Sinbad próbálta velünk megbeszélni a dolgot. Jafar pedig rögtön az anyagias dolgok izgatták. Részben igazat adtam neki... hiszen most végzetes lenne ha újra megtámadnának minket.
- Sajnálom Jafar, de én magoikészletem is véges. Saját erőből jelenleg nem tudom felhúzni a falat. Várnom kell néhány napot, vagy kitalálni valami más módszert.
Aztán Sharrkan persze elkezdett elégedetlenkedni. Persze, valahol neki is igaza van... de ha ülünk a sebeinket nyalogatva magunkat is halálra ítélhetjük. Persze ő csak hajtogatta a magáét.
- Szerintetek Drakon ezt akarná? Hogy a temetése után egymás torkának essünk? Szerintem egyáltalán nem! Azért halt meg hogy minket megvédjen. Ezek után az a legkevesebb hogy nem fogunk veszekedni. Mi vagyunk Sindria védőbástyái. Amíg mi itt veszekedünk az ország veszélyben van, hiszen bármikor újra támadhatnak. És addig sem az emberek sem mi nem vagyunk biztonságban. Nem azt mondom hogy ne gyászoljuk Drakont. De közben nem szabad elfeledkezni arról kik is vagyunk és hogy az ország biztonsága csak tőlünk függ.

Szükségem van pár másodpercre, hogy vissza tudjam fogni azt az indulatot ami a pillanat töredéke alatt gyülemlett fel bennem. Mindig is hirtelen természet voltam, de ilyen gyorsan, ráadásul ilyen dolog miatt még sosem lettem ingerült. Legalább is mostanában. Jól tudom, milyen Sharrkan. Hajlamos csak a saját érdekét nézni, most is legszívesebben  a gyászra hivatkozva kihúzná magát a valódi kötelességünk alól. Ami Sindira további védelmezése. Ahelyett h férfiként viselné a történteket, gyerekes és felesleges jeleneteket rendez amivel csak még jobban borzolja a kedélyeket. Mégis mit várnak tőlem? Elkeseredetten üljek lehajtott fejjel és várjam a csodát, hátha valaki mer lépni a jövőnk érdekében?
Ne tartsam fontosnak a sebesültek ellátását csak mert nekünk, tábornokoknak is vannak sérüléseink? Nem értem Sharrkant.... mit vár tőlem? Várjam meg amíg az a vágás a karján nyom nélkül eltűnik??? Csak utána gondoljak a város többi lakosára? És szerinte az én viselkedésemmel vannak problémák. Nevetséges. Ökölbe szorítom a kezem és ezzel párhuzamosan még Yamuraiha és nekikezd az okoskodó beszédének. Sin felé fordulok de amikor felé nézek elkapja rólam a tekintetét. Azt reméltem ő legalább Sindriát helyezi előre és mond valamit..De ezek szerint ő is úgy látja, hogy az én hozzáállásommal van baj?
Hogy Drakon mit várna tőlünk..? Teszek az egészre. Nem látják a jelenlegi helyzetünket? Valójában nem mond ostoba dolgokat sőt Sharrkannal ellentétben nem ellenem akar beszélni mégis. a bennem egyre gyülemlő ingerültség szinte magától zúdul Yamuraiha nyakába.
- Ha igazán segíteni akarsz nekünk akkor ne kifogásokat keress, hanem húzd vissza a védőfalat most. Ameddig nem akarsz semmit tenni az ügy érdekében addig ne beszélj Drakon nevében. Ne viselkedj nevetségesen mint Sharrkan.

- Egyenlőre nálad többet értek a mágiához, már bocsáss meg, és ha azt mondom nincs elég magoim a visszaállításához akkor az úgy van! De azt egy szóval nem mondtam hogy nem kezdtem el kidolgozni egy új tervet. Mióta véget ért a csata folyamatosan ezen dolgozom, félretéve a gyászomat, pedig legszívesebben üvöltenék. És még valami. Ne merészelj engem ahhoz hasonlítani ott! - mutattam a velem szemben ülő heliohaptira.
Komolyan mérges lettem. Mi az hogy megkérdőjelezi a mágiatudásom? És ami mindennek a teteje... HOGY MERÉSZEL ENGEM SHARRKANHOZ HASONLÍTANI?!

Mikor Ja'far rám nézett, elkaptam a tekintetem. Magam sem tudom miért. Ezen eltűnődök kicsit, de a többiek civódása félbeszakítja a gondolatmenetemet. Szívem szerint mindenkit elzavarnék a lakrészébe, hogy gondolkodjon el rajta, mi is most a legfontosabb, de ehelyett mélyet sóhajtva megszólalok.
- Mielőtt végleg egymás torkának ugranátok, gondoljátok végig. Mindannyian gyászolunk. Ki-ki a maga módján, ezt nem róhatjuk fel egymásnak. Emellett mind annyiotoknak igaza van. Ja'far, valóban az ország védelme és talpra állítása a legfontosabb, de abban pedig Sharrkannak van igaza, hogy hogyan is védjük meg ha jelenleg nem vagyunk hozzá elég erősek. Mindenki megteszi a tőle telhető legtöbbet, sőt még többet is, de ez, a jelenlegi állapotunkban nem lesz egyszerű. Ja'far, igyekezz minden erőforrást a legfontosabb dolgokra összpontosítani. A sebesültek ellátására, élelmezésére, a sereg mi hamarabbi talpra állítására és a varázslók esetleges szükségleteire. - ezzel a boszorkányhoz fordulok-  Yamuraiha, biztos vagyok benne, hogy minden tudásodat beveted annak érdekében, hogy újra álljon a védőpajzs. Amíg elkészülsz, addig aki kicsit is bevethető állapotban van, az segíteni fog a városi őrségeknek. Mint tudjátok a csata óta én magam is minden éjjel többször körberepülöm a szigetet, minden kifogás nélkül. - 'Pedig nem épp kellemes, mikor néhány nappal korábban megpróbáltak megfosztani belső szerveimtől -bár nem túl sok sikerrel-, de azóta is hajlamos felszakadni a seb.' de ezt már csak magamnak teszem hozzá, nem mondom ki hangosan.-  Nem várom el tőletek, hogy minden időtöket ezekkel a dolgokkal töltsétek, mert fel kell épülnötök, pihennetek kell. Azonban, amikor kell, szeretném ha megint össze tudnánk dolgozni. Bízzatok egymásban úgy, mint annak előtte.

Csöndben figyelek, hallgatom az érveket és ellenérveket. Végül Sinbad az, aki megpróbálja felvállalni a békítő szerepét. Igaza van abban, hogy együtt kéne működnünk, de nem hiszem hogy túl sokat érnének szavai. Igaza van, de ő is csak halogatni akarja az elkerülhetetlent. Amikor is mindenkiből kibukik, ami a lelkét nyomja. Végül csak röviden annyit jegyzek meg halkan.
- Egyenlőre egyikünk sem gondolkodik tisztán.

Sinbadnak hála ismét csend lett. Szerencsére se Ja'far, se Yamuraiha, sőt még Sharrkan se szólt vissza. Hiába a királynak lényegében mind megadjuk a tiszteletet. Nem értem mi értelme egymásnak ilyen hirtelen nekiesni. Hiába vagyok én is feszült, nekem még így se menne ez a hangos veszekedés.
Szerencsére Masrurnak most is nyugodt a hangja. és teljesen igaza van! Egyikünk sem gondolkozik tisztán. Még én sem. Mert függetlenül attól, hogy nem harsogom a véleményem.. nos attól még nekem is van.
Van bennem valami ami a csata óta nem hagy nyugodni, és biztos vagyok benne, hogy ezt a többiek is érzik, ez okozza közöttünk ezt a káoszt. Viszont nemhogy tennénk ellene, ezekkel a veszekedésekkel csak még inkább belesüllyedünk.... Én se teszek ellene semmit, de ezzel mintha csak az időt húznám. Pontosan tudom, hogy ki a hibás és miben hibás és ez az amitől még rosszabbul érzem magam. Érdemes egyáltalán bármit mondani ebben a helyzetben?...
- Talán bölcsebb volna, ha ezt máskor vitatnánk meg... - mondom ki mégis, bár valószínű, hogy azt hiszik, ki akarom kerülni a problémát.

Eddig nem volt semmi okos amit mondhatnék. Én töltöttem velük a legkevesebb időt. Majdnem mindannyian együtt nőttek fel, én csak később érkeztem. Persze, ettől még nekem is rettenetesen fájt Drakon elvesztése.
Sinbad szerencsésen megakadályozta hogy Sharrkan és Yamu egymás torkának ugorjon. Egy bombaméretű vita lett volna belőle. És Jafar is lehajtotta a fejét, ahogy a király megszólalt.
- A fiúknak igazuk van... elködösíti az agyunk a gyász és egymást okoljuk. Előbb próbáljunk magunkba rendet tenni.

Az utóbbi pár nap történései Drakon halála után, szinte teljesen egybemosódtak. Hirtelen azt vettem észre, hogy maga alá temetett a gyász, méghozzá olyannyira, hogy nem is igazán tudtam figyelni a külvilágra. Arra se emlékszem már pontosan hogy is jutottam el ide a tanácsterembe. Egyszer csak azt vettem észre, hogy itt ülök és figyelem ahogy Sharrkan dühödten ordít Jafarral, aki ezért Yamuraihával kezd el kiabálni. Nem követtem az eseményeket így nem is nagyon tudom, hogy végül min veszhettek össze és akkor ezt nem tartottam fontosnak. Abból a pár mondatfoszlányból, ami eljutott hozzám, csak annyit értettem meg, hogy mindegyikőjük a gyászra hivatkozik, pedig honnan is tudhatnák, hogy mi az? Ha tényleg gyászolnának, nem lenne erejük veszekedni és egymás torkának esni. Nekem folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy ismét elveszítettem valakit a családomból. A többiek pedig látszólag nem is foglalkoztak ezzel. Már azon voltam, hogy felállok és itt hagyom őket, amikor Sinbad végre megszólalt és megpróbálta lecsillapítani őket. Minden erőmmel azon voltam, hogy legalább az ő szavaira tudjak figyelni. Megpróbálta kibékíteni őket, amennyire lehetett mindenkinek igazat adott, de végül mégis csak annyi jött ki az egészből, hogy amíg a többiek a sebeiket nyalogatják, ő keményen dolgozik. Tudom nem így mondta és lehet, hogy csak én voltam aki túlreagált egy egyszerű kijelentést, de mégis úgy tűnt, hogy ezzel csak azt próbálja meg kihangsúlyozni, hogy rajta kívül itt senki nem csinál semmit. Ez pedig igencsak elkeserített. Egy ilyen helyzetben nem kéne még ezzel is gerjeszteni a feszültséget. A vége úgyis csak egy hatalmas veszekedés lesz, hiszen csak idő kérdése mikor veszik észre a többiek is azt amit én. Masrur és Pisti még egész jól kezelik a helyzetet, de Spartos az akinek most teljes mértékben igazat tudnék adni. Ezt nem most kéne megbeszélnünk. De érdemes egyáltalán bármit is mondanom nekik, ha csak ugyan azt tudnám mondani mint a többiek? Végül is megpróbálhatom. Ha még egy emberrel több áll a józan ész oldalán az talán jobb belátásra bírja a többieket is.

- Én is csak arra tudlak kérni titeket, hogy nyugodjatok meg. Semmi értelme nincs másokban keresni a hibát, hiszen mindenkinek más a fontos, mindenki máshogyan próbál megközelíteni egy problémát. Jafarnak az ország a fontos, Sharrkannak pedig az, hogy előtte mindenki felépüljön. Ez jól is van így és éppen ezért nem is érdemes ezért veszekednetek. Drakon halálának pedig ne legyen köze ehhez! Ha gyászolni akartok tegyétek, de arra nem ez a gyerekes viselkedés a megfelelő mód!

- Na és ha nekem az a fontos? Miért van az, hogy hirtelen mindenki a béke és a szeretet oldalára áll? Csak én vagyok hajlandó beszélni a tényekről? Tényleg csak én látom mi folyik itt? Miért akarja mindenki kikerülni a témát? Legyünk már végre őszinték! Drakon meghalt! Mindenki tudja, hogy ez mégis ki miatt történt! Jafar pedig pont ezért próbálja hirtelen előhozni az ország érdekeit, meg a teendőket  meg a mittudoménmiket! Ezeknek most nincs semmi értelme! Amikor a megbeszélés elkezdődött, még mind egy véleményen voltunk! Jobbról-balról azt hallottam, hogy ti is úgy gondolkodtok a dolgokról mint én! Akkor most miért nem szól senki? Spartos! - szólítottam meg az egyetlent akiben még bíztam, hogyha vonakodva is, de talán igazolja majd amit mondok. - Mondd el amit nekem mondtál, még mielőtt Jafar rám szólt! Hadd hallja mindenki, hogy mi történt!

M-mi??

Az összes szem rám szegeződik. Sharrkan, ezt most tényleg muszáj volt? Könyörgő pillantással néz rám és tudom, hogy nem fordulhatok el tőle, nem...azt nem  tudnám meg tenni. Nincs mit tenni most ki kell mondanom. Óó te jó ég ebben sosem voltam  jó.. a torkom kiszárad, érzem, hogy izzadni kezdek!  Nem bírom ha ennyi fixírozó szempár előtt kell beszélnem.. pláne egy ilyen dologról ami hatalmas lavinát fog elindítani. De.. Nincs más választásom. Veszek egy nagy levegőt.
- Sajnálom, hogy nekem kell kimondanom.. de én.. mi mind úgy gondoljuk... -megállok, ez a legnehezebb része- ....Mi mind úgy gondoljuk.. nem is.. tudjuk, hogy valójában ez... Sinbad-sama hibája volt.
Elkeseredett pillantást vetek Sharrkanra, majd ismét lehorgasztom a fejem.
Hát megtettem. Kimondtam. Ha úgy vesszük, nem Sharrkan rángatott bele... én indítottam el......És ez még csak a kezdete lesz a bonyodalmaknak...

A többieknek igazuk volt. És furcsa véletlen, de találtam logikát Sharrkan elméletében. Spartosra kaptam a tekintetem. De nem azért hogy ellenkezzek az ellen amit nyíltan kimondott. Furcsa de... ez nekem is megfordult a fejembe.
- Talán... ha Sinbad-sama nem parancsolja azt hogy maradjunk a helyünkön.... megmenthettük volna....

- Spartos... - mögé léptem és a vállára tettem a kezem. - Semmi baj.
Láttam hogy majdnem lefordul a székről. Ejnye Sharrkan, Spartost nem szabad így belelökni a mélyvízbe... tekintve hogy úszni sem tud.
- Van benne valami...fedezhettük volna Drakont, volt még annyi erőnk.

De hát én... én nem ezt akartam. Azt hittem ezután béke lesz, de nem. Sharrkannak megint muszáj volt megszólalnia. Pedig ha csendben marad és várunk pár napot, ez biztos nem történik meg. Most pedig azok, akik kimerték mondani amire gondoltak, mind ránk néznek. Ránk, akik még nem mondtak semmit. De én nem is fogok. tudom jól, hogy Sinbad volt az aki rosszkor hozott rossz döntést, de mégis. Nem tudnám ezért megbélyegezni, hiszen ez bárkivel előfordulhat. Csak a többiek még nem éltek eleget ahhoz, hogy ezt megtapasztalják. Akárhogy is, én ezt nem tudom már tovább hallgatni. Éppen ezért, miközben Pisti személyében egy újabb ember csatlakozott a Sinbadot okolók csoportjához, én felálltam és szó nélkül kisétáltam a teremből. Szükségem volt egy kis magányra és arra, hogy gondolkozhassak egy kicsit úgy, hogy közben senki nem próbája közben rám erőszakolni a véleményét.

Mikor Spartos kimondta, Sinbad-ra néztem. Láttam a meglepetést az arcán és még valamit. Számított rá, hogy ez el fog hangzani. Talán csak arra nem, hogy ilyen hamar. Igaz, hogy talán lett volna esélyünk megmenteni Drakont, de ez közel sem volt biztos. Utólag könnyű azt mondani, hogy mit kellett volna tennünk. Valahol a mi hibánk is, mert szó nélkül követtük az utasítást és most minden felelősséget rá hárítunk. A távozó Hinahoho hátát nézve eszembe jutott, amikor még épp csak gladiátor lettem, csapatban harcoltunk egy szörny ellen az aréna homokján. Mindössze én és még egy társam éltük túl. Egészen más helyzet volt és nem okolt senki senkit, és mégis. Utána jó ideig töprengtünk, van-e olyan halál, ami ésszerű. Később már nem törődtünk ilyesmikkel. Tettük amit kellett. Viszont így, visszagondolva akkor, ott az arénában, társaink halála is valakiknek a döntésén múlt. És akkor sem tettünk mást, mint valaki parancsát követtük. Ha nem tesszük, akkor a bizonytalan túlélés helyett a biztos halál lett volna a jutalmunk. Sinbad mindössze hozott egy döntés, amivel több ember élete helyett, csak egyét tette kockára.
- Már sosem tudjuk meg mi lett volna, ha nem engedelmeskedünk, vagy más parancsot kapunk. Sinbad hozott egy döntést, amit mi követtünk. Ellenvetés nélkül. - nem is igazán a többieknek címezve mondtam ezt, sokkal inkább magamnak összegeztem a véleményem.

Spartos végül kibökte, mi nyomja tábornokaim szívét. Valahol számítottam erre, mélyen belül bennem is motoszkált a gondolat, de az, ahogy a számomra legkedvesebb emberektől ezt a hideg, vádló tekintet kapom... nehezen tudnék rá szavakat. Mikor Hinahoho felállt mellőlem és kisétált, valami eltört. Egy kétségbeesésből született rossz érzés szökkent szárba bennem, aminek mindig is ott voltak a magvai. Elvesztettem bizalmukat. Nem akartam újra átélni az érzést, hogy elveszítem a családom. Aztán szép lassan mindent kezdett elnyomni az egyre növekvő haragom, de még türtőztettem magam. 'Én vagyok a király. Higgadtnak kell maradnom... Nem érthetik milyen érzés, amikor családok és egy ország sorsa függ a döntéseimtől, és mindenek előtt a számomra legkedvesebbek élete is. Egyszerűen nem érthetik!' Ökölbe szorítottam a kezem és nyugalmat erőltettem magamra. Nem is igazán tudtam mit kellene mondanom, túl sok gondolat zúgott a fejemben egyszerre.

Olyan hirtelen önt el a düh, hogy szinte nem is tudom irányítani magam. felugrok a helyemről a széket feldöntve. Egyenesen Sharrkan felé indulok . Lényegtelen, hogy Spartos mondta ki, Sharrkan provokálta ki a helyzetet, de mindegy is ha mind ezt gondolják.
Hogy merészelik Sint hibáztatni? Akárhogy történt ehhez nincs joga. Senkinek! Sin nélkül halottak lennénk.  Hibázott, de így is rengeteg embert mentett meg. Ehhez hasonló gondolatok zakatolnak a fejemben miközben a karomat kinyújtva felé megrántom a nyakára tekert aranyláncot.
- Tisztában vagy vele mit mondtál? -még erősebben szorítom a láncot- A gyerekes másra mutogatásod helyett inkább légy hálás, hogy túlélted és most nem téged gyászol mindenki. Ha tovább játszod a megsértett kisfiút, teszek róla, hogy ne csak a karodon legyen sérülés.

Egyszerűen nem tudom leállítani magam. Ezt a viselkedést még Sharrkantól se vártam. Hogy beszélhet Sinnel ilyen hangnemben? Ő aki hűségesnek tartja magát?? Akár igaza van, akár nem.. ennyire nem lehet tiszteletlen a királlyal.

- Ja....Jafar... engedj... megfulladok....! - nem úgy tűnt mint aki meghallotta és valószínűleg észre se vette milyen erővel húzza a nyakamba lévő láncot. Így viszont nem volt más választásom. Kezeimet a vállára tettem és a tőlem telhető legnagyobb erővel gyomron térdeltem. Már abban a pillanatban lazult a szorítása. Azonnal kikaptam a kezéből a láncomat, miközben a biztonság kedvéért hátráltam pár lépést.

- Mondtam, hogy engedj el! Mégis mi a fene volt ez? Meg akartál fojtani, nehogy kimondjam azt amire mindenki gondol? Hallhattad! Nem csak én látom így! Nem tud mindenki olyan vakon bízni a királyban mint TE! Tudd meg, hogy veled ellentétben, nekünk válaszok kellenek! Nekünk nem elég, hogy azért, mert Sinbad azt mondta!

Ekkora a harag már teljesen elöntött, ami már nem is annak volt köszönhető amit Sinbad csinált, sokkal inkább annak amit az előbb Jafar tett. Mégis mit gondolt, mit fog ezzel elérni? Addig fojtogat amíg igazat nem adok neki? Na azt lesheti. Bármennyire is nincs ínyemre a mestert hibáztatni, bármiért is, muszáj beszélnünk erről, főleg, hogy nem csak én gondolkodok így. Lehet, hogy ő ezt nem látja, de én rettenetesen csalódtam a királyban aznap. Természetes, hogy válaszokat akarok. Ha ennek az az ára, hogy mindenki ellenem fordul, hát legyen, de akkor sem fogok úgy tenni mintha semmi sem történt volna.

A rúgástól megtántorodok, a lábaim megrogynak és kicsit összegörnyedek. De az agyam teljesen elborul, nem is törődök a fájdalommal. Sharrkan mond valamit, tulajdonképpen fel sem fogom mit. Eluralkodnak rajtam az indulatok. Szó nélkül kiegyenesedek és felmérem a köztünk lévő távolságot  majd lendületet véve ismét Sharrkan felé futok aztán már csak a lábam lendül és el is találom a célpontomat. És ez a célpont Sharrkan arca volt.

Jafar támadása váratlanul ért. A rúgás erejétől hátra estem és még a fejemet is sikerült bevernem az egyik székbe. A fájdalomtól szó szerint csillagokat láttam. Beletelt pár másodpercbe, mire össze tudtam magam szedni annyira, hogy felüljek. Kicsit meg is szédültem közben, de nem foglalkoztam vele. Már csak az lebegett a szemem előtt, hogy a lehető legfájdalmasabb módon adjam ezt vissza Jafarnak. A lehető legnagyobb nyugalommal felálltam. Semmi jelét nem adtam annak, hogy tovább akarnék küzdeni, de valójában csak azt néztem, hova is mérhetném a következő csapást. Végül úgy döntöttem szemet szemért, hát érezze csak azt amit én. Ökölbe szorítottam a kezem és egy hatalmas lendülettel az arcába öklöztem.

A pillanat hogy Sharrkan visszavágott Ja'farnak, miután elesett, volt az a pillanat, amikor végleg elszakadt a cérna. Elegem lett a veszekedésükből és abból, hogy meg sem próbálják megérteni mi történt, még ha az is állítják, magyarázatot várnak. Egymásnak ugranak ahelyett, hogy tényleg megpróbálnának bármit is felfogni.
Talán egy pislogásnyi idő sem telt el. Én Focalor erejét hívva teljes djinn felszerelésben voltam, az asztalunk kettétört, a székek darabokban és tábornokaimat a falhoz csapta a forgószél.
- Most, hogy rám figyeltek. -tartok egy rövid szünetet, hogy magukhoz térhessenek a hirtelen támadástól.- Fogalmatok sincs mekkora felelősség egy országot irányítani. Nem tudhatjátok milyen, amikor a hozzátok legközelebb állók a kezetekbe helyezik az életüket, amikor felnéznek rátok és nektek meg kell felelni az elvárásaiknak! Mikor egy ország élén állva, minden ott élőt vezetnetek kell! Elképzelésetek sincs, milyen teher van az ember vállán királyként! Majd ha mindezeket megértitek, akkor és csak is akkor vessétek a szememre a döntéseimet! Igen, végzetes hibát vétettem, de utólag nem nehéz bölcsnek lenni. Ahelyett, hogy egymást marjátok, talán gondolkozzatok el azon, ti magatok miben hibáztatok. Senki sem kötelezett benneteket arra, hogy vakon kövessétek minden parancsomat. Mégis rám bíztátok a döntést. Ezzel ti magatok is épp úgy hibásak vagytok, mint amennyire engem hibáztattok.
Már látom, hogy Sharrkan közbe akarna szólni, mire egy újabb szélrohammal visszalököm a falnak. Talán egy kicsit túl erősen is, de a jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekel.
- A közelében sem jársz annak, hogy megérthesd milyen nehéz ilyen helyzetben döntést hozni. Egyikőtök sincs tisztában vele mennyire nehéz ez. Én azért hívtalak ide benneteket, hogy megbeszélhess a dolgokat. Már látom, hogy nem volt semmi értelme. Sem erről, sem másról nem akarok ma már többet hallani. Csalódtatok bennem, mert rossz döntést hoztam? Én is csalódtam bennetek, mert nem ezt vártam tőletek. Ezek után ne is lássalak titeket a nap hátralévő részében. Tegyétek, amit jónak láttok, de nekem az értelmetlen veszekedés helyett meg kell védenem az országom! Na menjetek innen.

Még kiáltani sem tudtam. Sinbad ereje óriási energiaként csapott le ránk. A többieket mind a falhoz nyomta, talán komolyabb sérülést is okozva. Engem a borgom megvédett a teljes erővel becsapódástól. De nem sokon múlt hogy a hatalmas erőtől egyszerűen széttörjön.
Körbenéztem. Aránylag mindenki megúszta kisebb nagyobb karcolásokkal.
Felsikítottam amikor Sharrkant újra teljes erőből a falhoz vágta. Vér csorgott az ajkán végig ahogy lerogyott a fal mentén, eszméletlenül. Masrur és Spartos között áttörve rohantam oda hozzá.
- Sharrkan! - megráztam a vállát. Semmi.
Villámgyors élet-mágia elsősegélyt alkalmaztam rajta, habár az én magoi-szintem sem volt teljesen rendben. Annyit segített hogy legalább tuti nem hal meg. Ha ő is meghalna... nem biztos hogy azt már el tudtam volna viselni. Főleg hogy a királyunk keze által.
- Valaki segítsen kivinni! - kétségbeesetten pillantottam Spartosék felé.
Egyedül kizárt hogy ki tudjam cipelni. Spartos azonnal felém indult. Átkarolta, a másik oldalon pedig én támogattam. Sinbad felé pillantottam, éreztem hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. A szobát elárasztotta a fekete rukh.