Purple Leo Tower

Vennem kellett egy nagy levegőt mielőtt bármit is mondtam volna neki. Gondoltam a béke érdekében inkább úgy teszek, mintha az előbbi megjegyzését meg se hallottam volna.
- Hát, ami akkor történt... nos... hallottam a többiektől ezt azt. Ami azt illeti még most se nagyon értem miért is tetted amit tettél és hát úgy gondoltam beszélnünk kéne erről. Tudod érthető, hogy téged is felzaklatott ami Drakonnal történt, hiszen tényleg te döntöttél akkor rosszul, de akármilyen feszült is vagy most ez miatt, nem a többieken kéne levezetned. Pisti sírva jött utánam, Masrur pedig még most is a szobámban van. Egész éjjel Ja'fart kereste. Nagyon megviselte őket ami akkor történt. Valószínűleg a többieket is. Igazából azért is jöttem, mert tudom milyen vagy. Egy ilyen helyzetben még te sem vagy képes tisztán gondolkodni. Mielőtt bárkit is megbántanál, jó lenne újra összehívni mindenkit és felnőtt emberek módjára megbeszélni a történteket. Ez persze csak akkor működik, ha előtte te is megnyugszol és nem ivásba próbálod fojtani az elkeseredettségedet. Ha sokáig nem lépsz semmit, biztos vagyok benne, hogy a helyzet csak még rosszabb lesz.

Először csak felhorkantottam miközben beszélt, és mikor befejezte nem tudtam mást, csak nevetni.
- Rosszabb? - ennyit sikerült kimondanom közben. Mikor végre lenyugodtam kicsit, felálltam, nemes egyszerűséggel hagytam az üveget leesni és széttörni a padlón. Az asztalomhoz sétáltam és elvettem Ja'far levelét. Pár pillanatig csak néztem, aztán megfordultam, és felmutattam.
- Itt a bizonyítéka annak, hogy rosszabb már nem nagyon lehet. - újabb értetlen arcot kaptam válasznak. Így odavittem a levelet és egy hanyag mozdulattal felé dobtam, aztán visszamentem az asztalhoz. Hinahoho felé fordultam, neki dőltem a széles lapnak és mellkasomon összefontam a kezem. Már kezdett elegem lenni a kioktatásból és abból hogy egyszerűen nem hagy senki békén, hogy megnyugodhassak. Hűvös mosollyal az arcomon kezdtem bele mondandómba.
- Őszintén, már nem érdekel ha rosszabb is lesz. Ha Ő itt hagyott, gondolom Te sem másért jöttél. Ne aggódj, megoldom egyedül is. Ahogy mindig is. És lehet, hogy Drakon halála nagy részt az én felelősségem. Viszont semmi jogotok ezt felróni nekem, mert nekem köszönhetitek, hogy ti legalább éltek. Mi több, ha én nem vagyok, akkor a legtöbben nemhogy a mai napot, de jóval korábbi napokat sem érthettetek volna meg. Te magad is, már tizenöt éve ott pusztultál volna egy nyavalyás vártoronyban, ha én nem vagyok, csak mert voltál olyan ostoba, hogy bemenj úgy, hogy még egy egyszerű tengeri szörnyet sem tudtál egymagad legyőzni. De minek is erre szót fecsérelni? Ezekkel úgy is tisztában vagy, ami meg a többieket illeti.. nem érdekel. Gondoljanak, tegyenek amit akarnak. Mert ha jól sejtem, már van aki követte Ja'far példáját és idő kérdése, hogy mind így tegyetek, hiszen semmi nem kötelez titeket, hogy Sindriában maradjatok. És ha még Ja'far is el tudta hagyni, akkor nem hiszem hogy bármelyikőtöknek is szüksége lenne rá. - tartok egy rövid szünetet, majd befejezem. - Akkor viszont Sindriának sincs szüksége rátok... Ó és a levelet vidd csak magaddal, érdekes olvasmány, nekem már nem kell.

Végigsiettem a még viszonylag csendes folyosókon. Először Jafar szobájához mentem. Többször is kopogtattam. Semmi válasz. Óvatosan kinyitottam az ajtót és bekukucskáltam. Az ágy érintetlen. Furcsa érzést éreztem a mellkasomban, tudtam valami nincs rendben. Egy darabig néztem magam elé, majd elindultam Sinbad szobája felé.
Az ajtó elé érve már pont kopogni akartam, mikor láttam hogy résnyire nyitva van. Hinahoho és Sinbad hangja szűrődött ki. Bár utálom a hallgatózást, de most mégis kivételt tettem. Közelebb lépve az ajtóhoz elkezdtem hegyezni a fülem.
Éreztem hogy egyre hevesebben ver a szívem. Amiket Sinbad mondott... meg kellett támaszkodnom a falba... hogy képes... egész testemben elkezdtem remegni. Jafar elment... és Sinbad minket is az imént küldött el...

Csak ültem ott kezemben a levéllel. Meg se próbáltam elolvasni. Azután amit Sinbad mondott, már nem igazán érdekelt, hogy és miként is zajlott a tegnap este, bár feltételeztem, hogy hasonlóképpen ahhoz, ami most történt. A szavai annyira fájtak, hogy egyszerűen nem tudtam rájuk mit reagálni. Egyetlen megoldásként, minden szó nélkül felálltam és kimentem a szobából. Az ajtóban összeakadtam Yamuraihaval, aki az arckifejezéséből ítélve mindent hallott. Neki se mondtam semmit, csak erőtlenül a kezébe nyomtam Ja'far levelét, majd tovább mentem.

Mikor visszaértem a szobába, egyből a gyerekekhez mentem, hogy elmondjam nekik, még a mai nap elindulunk Imchakkra. Rögtön elkezdtek bombázni a kérdéseikkel, hogy mi történt, miért megyünk, meddig leszünk stb. stb. A lehetőségekhez képest elmagyaráztam nekik a helyzetet, hozzá téve, hogy valószínűleg jó ideig nem fogunk vissza jönni ide, ha nem örökre. Ezzel persze sikeresen a lelkébe gázoltam a lányomnak, aki nem volt hajlandó itt hagyni Sindriát, mert hát, hogy is merem én elszakítani a barátaitól. Normális esetben, pár atyai jó tanáccsal megáldva a szobájába küldtem volna, most viszont annyira nem éreztem erőt ehhez, hogy inkább végig hallgattam milyen szívtelen embernek is tart és, hogy márpedig ő innen sehova se megy. Ettől persze csak még rosszabbul éreztem magam. Fél órán belül már másodszorra hallgathattam, hogy látni se akarnak. Még rengeteg bántó dolgot vágott a fejemhez, de már szinte meg sem hallottam. Miközben hallgattam egyre inkább azt éreztem, hogy ma nem csak barátként, de apaként is megbuktam. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, most pedig ez a tehetetlen érzés csak még jobban felerősödött bennem. Nagy sokára végre abba hagyta és dühösen becsapta maga után a szobája ajtaját. Ezután a fiamhoz fordultam és megkértem, szóljon Pipirikának, hogy ismét szükség van rá. Mostanában mindig neki kellett segítenie, ha hasonló hiszti történt. Az ilyet máskor is nehezen tudtam kezelni, jelenleg pedig semmi energiám nem volt hozzá.

Szerencsére a húgom hamar megérkezett. Bizonyára látszott rajtam mennyire pocsékul érzem magam, mert rögtön kérdezősködni kezdett. Kénytelen voltam neki röviden összefoglalni a történteket. Először próbált meggyőzni, hogy maradjak, de hiába. Abban a pillanatban, hogy Sinbad kimondta, nincs szüksége többé se rám, se senki másra, döntöttem. Ha számára csak ennyit ér egy barátság, nincs értelme tovább a terhére lennem. Megkérdeztem Pipirikát lenne-e kedve visszatérni a szülőföldünkre. Gondolkodott egy kicsit, de végül igennel válaszolt. Megkértem, hogy majd kérdezze meg a többieket is erről, valamint arra is, hogy magyarázza el a lányomnak, hogy miért is kell elmennünk most. Ő csak bólintott és már indult is be a gyerekszobába. Rendkívül hálás voltam neki ezért. Így legalább amíg összecsomagoltam, egyedül lehettem egy kicsit a gondolataimmal. Sehogy se tudtam kiverni a fejemből azt az arcot, ahogy akkor Sinbad nézett rám. Az egész kisugárzásában volt valami gonosz. Egyáltalán nem hasonlított már arra kölyökre akit megismertem. Sose hittem volna, hogy történhet bármi, amitől ennyire megváltozhat. Ezért is próbáltam az utolsó pillanatig hinni benne. Hinni abban, hogy akár mi is történt, helyrehozhatjuk. A viselkedése viszont egyértelművé tette számomra, hogy ez lehetetlen. Szándékosan hozta fel a múltat, hogy még ezzel is egy lökést adjon ahhoz, hogy elmenjek innen. Hát sikerült. De mégis az fájt a legjobban amikor azt mondta nincs ránk szüksége többé. Ezek után nem is volt kedvem tovább itt maradni.
Végeztem a pakolással, így kénytelen voltam egy kis időre félre tenni a bánatomat. Muszáj volt összeszednem magam, hogy legalább a gyerekek ne lássák mennyire magam alatt vagyok. Mikor kijöttem a szobámból, Pipirika már ott állt egy halom csomaggal körül véve a kisebb testvéreimmel és a fiammal együtt. Kisvártatva a lányom is megjelent és duzzogva dobta le a csomagjait a többi mellé. Az öcsém ezt látva nagy vigyorral az arcán mellé lépett és lelkesen elkezdett neki mesélni Imuchakkról, hátha kicsit jobb kedvre tudja deríteni vele. Megmosolyogtam a lelkesedését. Legalább valaki örül is neki, hogy itt hagyjuk a szigetet. Pár percig még én is elhallgattam amiket mondott, de aztán intettem nekik, hogy induljunk. Elvégre útközben is rengeteg idejük lesz még beszélgetni.

Ahogy Hinahoho kilépett kissé hátrahőköltem. Gondolom az arckifejezésemből látszott hogy mindent hallottam. Az ő arcán ugyanezt a kifejezést láttam. Nagyon fájt a mellkasom, éreztem hogy a szememben gyűltek a könnyek. Hinahoho a kezembe nyomta a levelet. Nem akartam elolvasni. Nem akartam hallani Jafar keserűségét, hogy mi mindent vághatott Sinbad a fejéhez... Jafar... hogy mehettél így búcsúzás nélkül el? Hogy tehetted ezt velünk? Masrurt szinte ő nevelte fel és mi is úgy tekintettünk rá mint a bátyánkra. Én és.... Sharrkan. Még jobban elszorult a szívem. Hinahoho szó nélkül továbbment. Ezekszerint rám vár a feladat hogy elmondjam a többieknek.
Döntöttem. Ezek után én is képtelen vagyok itt maradni. Csendben elindultam vissza a laborba hogy összeszedjem a legszükségesebbeket. Ha becsomagoltam, beszélek a többiekkel és elköszöntem tőlük. Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment. A folyosók a szipogásomtól és az elfojtott zokogásomtól visszhangoztak.

Már arra felébredtem, hogy Hinahohoék elkezdtek mellettem mászkálni. Mégsem mozdultam meg. "Csomagolnak? Ez azt jelenti, hogy elmennek?" Nem értettem mi történhetett. Százféle lehetőség játszódott le a fejemben. Mire újra észbe kaptam már nem hallottam semmit. Kinyitottam a szemem és körbenéztem. Az Imchakki család amit tudott, magával vitt. Nem úgy tűnt, mint akik csak rövid időre utaznának el. Értetlenül léptem ki a folyosóra. Gondolkoztam merre is induljak most el, hogyan kéne kezdenem a mai napom. Ezek után? Halk szipogásra lettem figyelmes. A hang irányába nézve Yamuraihát pillantottam meg. Oda siettem hozzá. Mondani ugyan nem tudtam semmit, de óvatosan megsimogattam a hátát, hátha az segít kicsit.

Ismerős léptek zaja ütötte meg a fülem. Mire észbe kaptam Masrur állt előttem. Arckifejezése zavart volt, valószínű fogalma sincs mihez kell kezdeni egy síró nővel... megsimogatta a hátam. Én gondolkodás nélkül a karjába vetettem magam és hangosan felzokogtam. Talán negyed óra is eltelt így. Mire végre megtaláltam a hangomat, rekedt voltam.
- Jafar és Hinahoho... elmentek. Végleg. Itthagyták Sindriát.
Átnyújtottam Jafar levelét. Újra a számra szorítottam a kezem, mintha bent akarnám tartani a fájdalmat.
- Mindennek vége, Masrur...

Nem tudtam mit kezdeni a pillanattal, amikor Yamuraiha szorosan hozzám bújva sírt tovább. Bátortalanul átkaroltam, aztán mikor megnyugodni látszott kicsit, teljesen összezavart. "Elmentek?" Egyáltalán nem értettem mi történik körülöttem. Mi késztethette őket, pont őket arra, hogy mindennek hátat fordítva hajóra szálljanak. Elvettem Yamutól a levelet. Ránéztem, fel is ismerem Ja'far írását, de.. Most kezdtem sajnálni, hogy mindig kihúztam magam az írás és az olvasás alól. Jó néhány szónak ismertem a jelentését, de nem igazán tudtam értelmet találni bennük.
- Yamuraiha... én nem tudom rendesen elolvasni. Tudni szeretném mit írt pontosan Ja'far... - felé nyújtottam a levelet. Kellemetlenül éreztem magam, egyrészről, mert ilyesmiben kellett segítséget kérnem. Másfelől pedig, a mágus már így is eléggé ki volt készülve, de nem volt más lehetőségem, ha meg akartam érteni. - Megtennéd?

Átvettem a levelet Masrurtól. Úgysem volt már nagyon több könnyem amit elsírhatnék. Azért a biztonság kedvéért egyik kezemmel megkapaszkodtam Masrurral. Nem igazán bíztam a lábaimban.
Elkezdtem hangosan, tisztán olvasni a levelet. Tévedtem, amikor azt hittem nincs több könnyem. Amikor az utolsó bekezdéshez értem, többször is meg kellett állnom, hogy nagy levegőt vegyek és ne remegjen annyira a hangom.
"Mivel eddig mindennel amit tettem hátráltattalak, és nem tudtam eleget tenni kötelezettségeimnek mint barát, úgy döntöttem mindenkinek jobb ha nem okozok több gondot. Annak érdekében, hogy egy ígéretet még be tudjak tartani, és, hogy a tegnap történtek ne ismétlődhessenek meg, a fémedényeket olyan helyre vittem, ahol nem kerülnek majd illetéktelen kezekbe és te sem tudsz velük ártani senkinek."
Kiesett a kezemből a levél. Sinbad mélységesen megbántotta Jafart. Jobban mint gondoltam.
- Masrur... - a hangom még magamnak is idegenen csengett. - Nem tudom, hogy ezek után képes leszek e én is itt maradni....

Hosszú pillanatokig csak néztem magam elé. Nem tudtam feldolgozni a levél tartalmát. Szinte tudat alatt öleltem át Yamut, nehogy összeessen, hiszen annyira remegett. "Akkor Yamuraiha is el fog menni. Senki sem fog itt maradni..." Én sem voltam benne egészen biztos, mit is kéne tennem. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. Teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam hova tenni a dolgokat. "Ja'far, Hinahoho, most Yamuraiha... a többiekkel mi van? Ők is elmentek már? Én is el fogok menni?" Nem tudtam határozottan azt mondani magamnak, hogy nem. Ha másért nem, kellett a levegőváltozás, hogy rendet tudjak tenni a fejemben. Össze kellett szednem a darabkákat, amik szerteszét hullottak. Végül arra jutottam, hogy estig eldöntöm, mit is fogok tenni, addig adok magamnak időt. Döntenem kellett, mihamarabb, mert az idő húzásával, csak még jobban belebonyolódtam volna a gondolatokba.

Masrur arcán a saját érzéseim tükörképét láttam. Össze volt zavarodva, majdhogynem rémülten pislogott rám.
- Én most megyek... még össze kell pakolnom. - végigsimítottam Masrur arcát és kissé bizonytalan léptekkel elindultam, a botomat mintegy támaszként használva. Időt kellett adni neki, hogy feldolgozza a történteket. Azt akartam, hogy tudja rám számíthat. Nem akartam hogy mindenki elvesszen valahol a világban... Masrurnak szintén nincs hazája. Én is csak a szerencsémnek köszönhettem hogy visszahívtak. Sharrkan könnyen ugrál, hiszen aranykanállal a szájában született, ahogy Pisti és Spartos is királyi család tagjai voltak. Hinahohot is szerető rokonai várták. De mi hárman, Jafar, Masrur és én... csak egyszerű árvák, akiket Sinbad kanalazott össze. Nekem szerencsém volt. Jafarról fogalmam sincs hova mehetett. Nem akartam hogy Masrur bajba kerüljön. Hogy rabszolgaként vagy gladiátorként kelljen megint sínylődnie. Visszafordultam hozzá.
- Szeretném hogy tudd... ha bajban vagy, nincs hová menned, vagy bármi más gondod van... engem Magnostadtban mindig megtalálsz. Bármikor szívesen látlak.
Továbbmentem, hagytam gondolkodni. Neki kell eldöntenie mit szeretne.

Fogalmam sincs mennyi ideig állhattam még ott egyedül. Jól estek Yamu szavai, de biztos voltam benne, ha el is megyek, csak egyetlen egy hely jöhetett számításba. Most azonban még elhessegettem a gondolatot. Először is fel kellett sorakoztatnom az érveket és ellenérveket miért is maradjak, vagy éppen menjek. Mikor kész voltam inkább az zavart miért is gondolkodom azon, hogy elhagyom az egyetlen helyet, amitől igazán kaptam is valamit. Barátokat, békés napokat, boldog időket. Először az erdőbe akartam menni, de mikor rá gondoltam, elment tőle a kedvem. Aztán gondolataimba merülve sétáltam vissza szobámba. Végignéztem kevéske kis holmimon. Mindenem amim volt összehalmoztam a szoba közepére. Egyetlen nagyobb hátizsákban elfért volna. Nem is a kézzel fogható dolgok voltak, amik ide kötöttek. Sokkal mélyebb dolog volt az, ami Sindriát örökre az otthonommá tette. Leültem a kupac mellé és csak néztem. Összepakoljam, ne pakoljam? "Ja'far, mit tegyek?"