Black Libra Tower

Éppen vissza akartam fordulni, mikor elkezdett hisztizni, de a végére csak tátogni tudtam. Éreztem hogy az elfojtott düh, kétségbeesés, fájdalom lassan kibugyog abból a képzeletbeli kis dobozból ahová elzártam. Szinte éreztem hogy a fejem fokozatosan vörösödik, és a düh könnyei folynak a szemeimből.
- HOGY MERSZ ILYESMIT FELTÉTELEZNI RÓLAM?! Én itt az utolsómat átadtam neked nehogy feldobd azt a kicseszett, koszos, kardforgató talpadat és még azt hiszed ezek után megmérgeznélek?! MOST AZONNAL TAKARODJ KIFELÉ! Kétlábon vagy négykézláb engem nem érdekel! Nem érdemelsz te tőlem semmit, menj ahhoz akiben jobban bízol!!
Hátat fordítottam neki és leültem egy asztalhoz. Dühödten csapkodtam a tekercseket és a tollakat. Mégis hogy merészel ilyesmit gondolni rólam?! Rólam, aki mindegyiküket ápolta bármilyen baja volt. Éreztem hogy az a képzeletbeli seb még jobban felnyílt. Minden erőmmel a dühömbe kapaszkodtam. Nem omolhatok össze előtte. Nem engedhetem meg magamnak hogy lássa ahogy sírok.
- Azt mondtam tűnés!!!

- MI AZ, HOGY MÉGIS HOGYAN? SIMÁN KINÉZEM BELŐLED! TE IS CSAK EGY BOSZORKÁNY VAGY! A BOSZORKÁNYOK PEDIG MEGMÉRGEZIK AZ EMBEREKET! - teljesen kikeltem magamból. Még ő háborog? Nem én keverem itt a mérget, hanem ő! Fenébe is! Elmegyek innen! Itt hagyom ezt az egész helyt amint lehet. Felpattantam a helyemről és azonnal kiviharoztam a szobából. Elegem volt mindenből. Sinbadból, Jafarból, Yamuból és mindenki másból is! Csak egyedül akartam lenni.

Éppen az egyik vastag könyvem volt a kezembe, a mágiatörténetről. Ahogy Sharrkan kiviharzott, megjegyzem az állapotához képest egész gyorsan, teljes erőből hozzávágtam az ajtóhoz. A hatalmas csattanás végigvisszhangzott a folyósokon. Remélem hallotta. A könyv hangos puffanással leesett a földre. Belőlem pedig kitört mindaz a fájdalom amit próbáltam elfojtani. Háttal a falnak álltam, és lecsúsztam mellette, a könnyeim patakokban folytak. Sharrkan nem szokott megbántani. Általában fel sem veszem a sértéseit és a beszólogatásait. De most mégis...
Nem tudom meddig ülhettem ott, átkarolva a térdemet. Talán órákig is. Mi értelme itt lennem? A királyom rámtámad, az akivel együtt nőttem fel pedig meggyanúsít hogy meg akarom mérgezni. Mi keresnivalóm nekem itt?
Felálltam, és az asztalhoz sétáltam. Kivettem azt a bizonyos levelet és újra elolvastam. Egyre erősebben érett bennem az elhatározás. De még alszok rá egyet. Nem voltam hajlandó arra az ágyra feküdni amin az imént Sharrkan terpeszkedett. Így megfogtam egy kövér párnát, elővettem egy takarót és a belső szobában lévő puha szőnyegen nyúltam el. Nem volt kedvem átsétálni a palotán a szobámig. Nem akartam találkozni senkivel. Vajon a többiek is ezt gondolják rólam, hogy mérget adok nekik? A könnyeim újra eleredtek. Átöleltem a párnát és bevackoltam magam a süppedős szőnyegbe. Nem is tudom mikor aludhattam el...

Reggel magamhoz képest elég korán ébredtem. A derekam fájt, a hátam zsibbadt. Mégse volt olyan jó ötlet a földön aludni. Mondjuk inkább minthogy Sharrkan után befeküdjek az ágyba...
Az íróasztalomhoz mentem. Még mindig ott volt a levél. Őszintén, még mindig nem jutottam dűlőre a dologgal. Talán beszélnem kéne Jafarral vagy Sinbaddal. Egyik felem legszívesebben elment volna innen, de a másik meg a végsőkig maradni akart. Felraktam a sapkám, felvettem a botom és elindultam kifelé.

Mire visszaértem sokkal tisztábban gondolkodtam. A könyveimet, feljegyzéseimet, tekercseimet s a szükséges varázstárgyakat mind egy nagy ládába pakoltam. Kinyitottam a szekrényem. A sindriai ruháim mellett két magnostadti is volt ott. Átöltöztem, a váltóruhát pedig becsomagoltam. A ruháknak elég volt egy apró táska. Egy sindriai egyenruhát sem szándékoztam magammal vinni. Mindennel együtt nem volt sok holmim. A legközelebbi hajóval szerettem volna indulni.

Kettesével vettem a lépcsőfokokat, ahogy haladtam felfelé Yamuraiha laborjához.Elég korán van, talán még fel sem kelt. De én már sehogy sem bírtam tovább aludni. És persze elsősorban szerettem volna tudni, hogy ő és Sharrkan hogy vannak. Én nem tudtam teljesen megnyugodni... sőt tulajdonképpen egyáltalán nem tudtam. Reméltem egy kis pihenés után nyugodtabb leszek. De ugyebár a rossz lelkiismeretet nem gyógyítja be holmi rövidke alvás.....
Mikor benyitottam földbe gyökerezett a lábam a látványtól. A földön könyvek, számomra ismeretlen varázstárgyak és megannyi tekercs hevert szerteszét. Az ágy üresen. Sharrkan sehol. Yamuraiha háttal állt nekem egy nagy láda előtt. talán észre se vette, hogy bejöttem épp pár tekercset nézegetett, végül csak az egyiket rakta a nagy ládába a másikat a földre dobta. A megszokott egyenruhája helyett valami fekete szoknyafélét viselt. Nagyon rossz előérzetem lett...Kezdett összeállni a kép, de reménykedtem benne, hogy tévedek.

-Yamuraiha...szólítottam meg bátortalanul. Mi.. Mi történt itt? Mit csinálsz? Elutazol? Hol van Sharrkan?- csak úgy ömlöttek belőlem egyszerre a kérdések.kétségbeesetten néztem rá.

Hallottam ahogy Spartos benyitott. Szinte érezni lehetett a döbbenetét. Én már addigra összeszedtem magam és próbáltam azzal a bizonyos rideg álarccal felfegyverezni magam. Pedig legszívesebben végigbőgtem volna a napot.
- Elutazok Magnostadtba. Felajánlották nekem az Akadémia igazgatói székét. Csak a legszükségesebbeket szeretném vinni. Sharrkanról pedig fogalmam sincs hol van. És tudod mit? Nem is érdekel merre kószál az a hálátlan, ostoba szélhámos.

Kicsit nyugodtabban ébredtem. Sokat gondolkodtam az éjjel. És arra jutottam hogy Yamuval se ártana beszélnem... nem láttam azóta hogy Sharrkannal eltűnt. Vajon sikerült meggyógyítania?
A laborba siettem én is, Spartost éppen akkor láttam bemenni. Én is szembesültem a felfordulással, Yamu válaszát pedig tisztán hallottam. Teljesen ledermedtem.
- M-Mi-Mi az hogy elmész? - a hangom egy oktávval legalább feljebb csengett a rémülettől. - Yamu... ez komoly?

Összerezzentem Yamuraiha rideg szavaira.Legalább annyira meglepődtem mint az előbb érkező Pisti. Olyan furcsa volt..  Yamuraiha, soha nem szokott így beszélni. Mi a  fene történt?? Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Válaszokat akartam minél gyorsabban.. hogy valaki elmagyarázza mi ez az egész...
- Elmész...De hát...Pont most? ... - nem nézett ránk és nem is válaszolt.Elkezdett zúgni a fejem és már tényleg a legrosszabbra gondoltam...
- Yamuraiha ha történt valami, kérlek mond el nekünk..

Sóhajtva beletettem egy kupac könyvet a ládába. Aztán szembefordultam Spartossal és Pistivel. Jelenleg én vagyok az egyetlen aki tudja mi történt. Masrur valószínű nincs túl kommunikatív állapotban. Még annyira se mint egyébként.
- Jafar elment. Végleg. Hinahoho is. Véletlenül hallottam amit Sinbaddal beszélgettek. És az ott hallottak után én se vagyok képes itt maradni. Sinbad megváltozott. Mintha nem is az az ember aki elhozott engem Mustashimból... én... képtelen vagyok így itt maradni. Tessék... itt a levél amit Jafar hagyott. - Spartos kezébe nyomtam a kissé megviselt levélpapírt. - A hajóm két óra múlva indul. Úgyhogy szeretnék egyben elbúcsúzni tőletek. Ti is tudjátok, engem bármikor megtaláltok, senkit nem fogok elzavarni... bár ti viszonylag könnyebb helyzetben vagytok, hiszen van otthonotok és családotok.
Pisti sírva vetette magát a nyakamba és könyörgött hogy ne menjek. De őszintén szólva nem akartam maradni.

Nem akartam elhinni. Ja'far és Hinahoho.. elmentek???? Lehetséges ez egyáltalán? Hinahoho, mindig olyan volt mintha az apánk lenne.. ebbe  a helyzetben azt gondoltam ő lesz az aki mindenkit megpróbál majd jobb belátásra téríteni.... Jafar meg... Az utolsó ember akiből kinéztem volna, hogy elhagyja Sindriát, akármi is történik. Ha egész Sindria elpusztul se hagyta volna hátra... hacsak nem Sinbad  mondja, hogy ezt tegye.. Valóban ez történt volna??  Ezt nem tudom elhinni.... ha meg is fordult a fejembe, hogy valaki el fog innen menni... akkor sem rájuk gondoltam volna. Pisti azonnal sírni kezdett, Yamuraihát ölelgette. Én meg sem tudtam mozdulni. Csak álltam ott és a levele szorongattam. Ebbe volt minden válasz, de már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy részletesen akarom tudni mi is történt.... Nem éreztem magam késznek rá. Végül mégis erőt vettem magamon és elkezdtem olvasni.
Tényleg nem álltam rá készen.Minden egyes mondattal egyre nőtt bennem a szomorúság. És egyben szembe kellett néznem a ténnyel, mekkora helyrehozhatatlan hibát vétetettem. Ha akkor nem mondok semmit... ha tartom a számat.. Ha legalább egy két nappal később mondom....
A levél némán hullott ki remegő kezeimből.
- Ha valakinek el kell innen mennie... Az én vagyok. Sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam. Sarkon fordultam a lefelé utat szinte futva tettem meg. Fel sem fogtam, hogy talán most láttam őket utoljára. nem tudtam szabadulni a rám nehezedő bűntudattól.
Hogy lehettem ennyire önző? Nekem van hazám.. vannak szüleim és testvéreim.. egy végső biztos menedékem..mi több, rangom is van..... nekik viszont nem csak az otthonukat.. a családjukat tettem tönkre....talán az életüket.
Ezután, hogy is tudnék újra a szemükbe nézni?...

Mélyet sóhajtottam, Pisti könnyes szemmel nézett Spartos után.
- Nem Spartos a hibás. Azt Sinbad okozta saját magának, azzal hogy nekünk támadt. Ha nem mondhatjuk meg neki nyíltan a véleményünket, az már régen rossz. Még csak nem is ő erőszakolta ki a vitát... hanem az az idióta heliohapti...
Nem akartam hogy Spartos hibásnak érezze magát. Ő csak tényleg megmondta amit gondolt. Ha ő nem teszi meg, megtettem volna én. Mikor Sinbad magával hozott megígértette hogy mindig elmondom neki a véleményemet, vagy hogy mit gondolok egy adott dologról. És én megígértem.
- Menj utána, nyugodtan. Nekem sajnos indulnom kell. - megborzoltam Pisti fejét. - A Magnostadt Akadémián megtaláltok.
Két szolga érkezett akik hozták a csomagomat. Az ajtóm belső felére tűztem egy rövid búcsúzást... ha esetleg Sinbad erre járna. Bár ebben kételkedtem. Hiszen ő maga küldött el minket. Emelt fővel távoztam a palotából és a kikötőig meg sem álltam.