Angelica szobája

A hercegnő szállása a holnapi ceremónia előtt.

Tudtam, hogy már rég aludnom kellene. Mégsem jött állom a szememre. Az agyam több dolgon járt egyszerre. Egyrészt az esküvő. Melyik menyasszony tud nyugodtan aludni az esküvője előtt? A másik a holnap reggeli vizsgálat. A harmadik pedig hogy ennek ellenére nem kaptam semmi biztosítást afelől, hogy a fél palota nem fog bent ülni a nászéjszakámon.
Idegesen járkáltam fel és alá a szobában. Még a hálóruhámat sem vettem át. Úgyis tudtam, hogy nem fogok már aludni.
Elgondolkozva bámultam az ablakon a növekvő holdat. Hirtelen egy árny suhant végig az ablak előtt, és a következő pillanatban valaki berúgta. Felsikítottam, Spartos-sama pedig gyorsan a számra tapasztotta a kezét. De túl későn, egy apró sikkantás kicsúszott. Természetesen a nevelőnőm azonnal kopogott.
- Hercegnő? Minden rendben? Ön sikított?
Megérintettem Spartos-sama karját, mire elvette a kezét.
- Igen... én voltam.... csak... rosszat álmodtam!
- Szüksége van valamire?
- Nem dehogy... szeretnék visszaaludni...
- Természetesen. További jó éjszakát hercegnő.
Ezt holnap muszáj lesz meggyónnom. Egyrészt meglepetten, másrészt kicsit szúrósan néztem a hercegre. Hazudtam miatta. Ilyet még soha nem tettem, senkiért. De azzal is tisztában voltam, mekkora bajba kerülünk, ha most együtt találnak minket. Akkor aztán senki nem hiszi el, hogy nem történt semmi és teljesen biztos, hogy ott lesznek holnap éjszaka.
- Spartos-sama... megkérem, hogy ilyet többé ne csináljon. Halálra rémisztett.

-Sajnálom Angelica-san Ígérem többé nem lesz ilyen mivel.. Mivel Ma éjszaka el fogom hagyni Sasant...-nekem is könnyebb volt, hogy így a lényegre térhettem de mégis.. nem tudtam a szemébe nézni.- Így holnap... Nem lesz esküvő... Csak.. Azt akartam, hogy ne másoktól tudja meg. El akartam köszönni öntől..

Egy darabig csak pislogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond e vagy csak tréfálkozik velem.
- Mi? De... miért? Történt valami? Ma este beszéltem az édesanyjával és nem említett semmi ilyesmit... Nem értem... Ennyire sürgős? Valami diplomáciai ügy?
Zavartan néztem rá. Semmit nem értettem.

Nem.. ez annál sokkal fontosabb... vagyis inkább komolyabb.. Angelica-san ma este történtek dolgok.. és emiatt... Szóval a lényeg, hogy apám ki akarja végeztetni a barátaimat.. Épp ezért.. Nem maradhatok itt tovább.. Meg kell őket mentenem.. és így legalább.. ön sem lesz olyan házasságba kényszerítve amit egyáltalán nem akar...- a végére már szinte suttogtam. Még mindig nem bírtam ránézni...

A szám elé kaptam a kezem. Kivégeztetni?
- De... de ugye nem miattam? Kicsit túlreagáltam az első találkozásunknál a dolgot... De ezért nem érdemelnének kivégzést! Sőt el nem tudom képzelni, hogy a király ezt hogy gondolta. - itt kicsit elszégyelltem magam. - Bocsánat, természetesen nem szándékozom bírálni a király döntéseit. De az életről mi nem rendelkezhetünk. Ahhoz csak az Úrnak van joga. Így, ha miattam történt a dolog, most azonnal beszélek a királlyal.
Őszintén reméltem, hogy nem én okoztam ezt a bonyodalmat.
- Nekem ez a házasság egyáltalán nem kényszer. - halványan elmosolyodtam. - Nekem és a családomnak is hatalmas kegy és megtiszteltetés, hogy engem választottak az egy herceg jövendőbelijéül. Ne aggódjon ilyesmin, hogy nekem ez esetleg kellemetlen lenne, mert egyáltalán nem. Ön egy igaz hitű, művelt, intelligens és megértő férfi. Bármely nő örülne, ha ilyen férje lenne.

Bármely nő örülne, ha ilyen férje lenne? - összeszorult a torkom.
-Nem.. Ez egyáltalán nem az ön hibája... Ez egy olyan dolog ami egy két órája történt.. Semmi köze az első találkozásukhoz.. és már beszéltem apámmal.. Ami azt illeti nagyon tiszteletlenül beszéltem vele és nagyon összevesztünk... Kétlem, hogy ezt bármi meg tudná már változtatni.. És egyébként is.. Nekem nem itt van a helyem... Mindenki tudja mennyire nem illek bele ebbe a kétszínű Sasani összképbe.. épp ezért most hazatérek Sindriába...

Láttam a szemében az eltökéltségét. De igaza volt. Annyi év ott a távoli országban nyomot hagyott benne és nem tudott újra itt beilleszkedni.
- Megértem a döntését. Természetesen nagyon fog hiányozni. Most marasztalhatnám, de... tudom hogy a másik fele mindig visszahúzná Sindriába és soha nem lenne itt boldog. Természetesen, ha valami oknál fogva úgy dönt, hogy mégis visszatérne... én várni fogom.
Láttam hogy ellenkezni akar, de felemeltem a kezem.
- De, várni fogom. Az utóbbi hónapok után nem hiszem, hogy képes lennék valaha másik férfihoz hozzámenni. Ha a tulajdon apám kételkedik a jó hírembe... nem hiszem hogy túl sok kérőm akadna. Talán visszamegyek a zárdába, távol az udvari intrikáktól...
Egy kis szünetet tartottam, majd felnéztem rá.
- Imádkozni fogok Önért, de ígérje meg, hogy Ön is vigyáz magára. - aztán eszembe jutott valami.
Egy vékony ezüstláncot akasztottam le a nyakamból, amin egy apró, ezüst, egyszerű feszület lógott és kicsit közelebb léptem a herceghez. Tudtam, ha ezt meglátná az anyám, vagy a nevelőnőm, sikítva ájulnának el. Nagyot nyeltem és még közelebb léptem hozzá, majd lábujjhegyre álltam és a nyakába akasztottam. Ezután gyorsan vissza is hátráltam.
- Ezt a láncot a nővérektől kaptam, mikor beléptem a zárdába. Mindig vigyázott rám. Most szeretném, ha Önre vigyázna, helyettem is.
Éreztem, hogy belevörösödök a mondandómba. Holnap reggel hosszú gyónás vár rám...
- Mégegyszer, jó utat és nagyon vigyázzon magára és barátaira. Mindannyiukért imádkozok, hogy szerencsésen kijussanak az országból.
Nem tudtam a hercegre nézni, még mindig nagyon zavarban voltam. És aztán kicsúszott a számon valami... ami talán életem egyik legmerészebb kijelentése volt.
- Esetleg... tudok valamit segíteni a kijuttatásukban?

Ahogy a nyakamba akasztotta az ezüstláncot legalább olyan vörös lettem mint a hajam. Az utolsó kérdését meg sem hallva, hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét.
- Angelica-san maga csodálatos lány... Épp ezért biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérője akad.. mélyen vallásos, nemes lelkű emberek nem olyanok mint én.. Nem kell egy zárdában leélnie az életét...Maga az itteni emberekkel ellentétbe őszinte.. Megérdemli, hogy boldog élete legyen egy olyan férfival akit szeret. - Magam is meglepődtem, hogy ezt TÉNYLEG ki mertem mondani és ha már itt tartottam úgy éreztem had menjen. Nem volt már veszteni valóm.
-Tudja akárhogy is alakult.. Én még mindig tartom magam ahhoz amit pár hónapja mondtam.. Örülök, hogy apám önt választotta.. Az egész itt létem alatt.. csak annyi értelme volt az egésznek, hogy önt megismerhettem...

Nyakig elvörösödtem. Egyrészt mert a kezemet fogta. Másrészt túl közel volt. Harmadrészt pedig mert ilyen dolgokat mondott nekem.
- De hiszen... Ön is pont ilyen. És én boldog voltam a zárdában is és ezután is boldog leszek. Kérem, ne aggódjon miattam.

Halványan elmosolyodtam.
- Nem... Egyáltalán nem vagyok olyan szent mint amilyennek ez az ország elvárná.. Nem tudok hinni már az itteni dolgokban.. Ahogy a nemesség fele és a papság sem.. de ez nem is számít.. A lényeg, hogy nem kívánom öntől, hogy várjon rám.. Mivel nem fogok visszatérni többé Sasanra..

- Nem is azért teszem mert Ön akarja. Ez a saját döntésem. Ha nem tér vissza, akkor a zárdában maradok. Ahogy akkoris tettem volna, ha hónapokkal ezelőtt nem jön haza. Engem egész életemben Önnek szántak. Húsz éve erre neveltek. És ezek után egyszerűen képtelen lennék úgy tekinteni egy másik férfire, mint a vőlegényemre. Egyszerűen nem menne. Szóval kérem, ne próbáljon meggyőzni az ellenkezőjéről, mert úgysem fog sikerülni.

Lassan felnéztem, egyenesen a szemébe.. nagyon meglepődtem mert ő is engem nézett és mégsem kapta el a tekintetét. ismét elmosolyodtam.
- Látom tényleg nem tudom meggyőzni.... Viszont ez esetben... Még mielőtt elköszönnék... Én nem tudok önnek olyasmit adni mint ez a nyaklánc.-nagyot nyeltem még én sem akartam elhinni mire készülök- Éppen ezért had adjak helyette valami mást. Ami majd talán rám emlékezteti... és egyben ezzel megígérem, hogy még biztosan viszontlátjuk egymást.... -pár másodpercig még tétováztam aztán eldöntöttem. Meg fogom tenni. meg tudom tenni.
Lassan, nagyon lassan hajoltam közel hozzá... és ő nem húzódott el!! Már csak centik hiányoztak... olyan közel voltam, hogy éreztem a lélegzetét. Aztán hirtelen megtörtént. Az ajkam összeforrt az övével... és.. nem ellenkezett! Még soha életemben nem csináltam ilyet.. Soha életemben nem hittem volna, hogy valaha megmerem ezt tenni. Megcsókolni egy lányt.

Egyre hevesebben vert a szívem, ahogy közeledett. Éreztem, ahogy az ajka az enyémhez ér. Nem tudtam elhúzódni, nem is akartam. A kezem öntudatlanul is a vállára került. A szívem őrült tempóban dübörgött, szédültem, a gyomromban pillangók táncoltak. Nem tudom meddig csókolhatott, de amikor végre elváltunk, éreztem, hogy pár könnycsepp végigcsorog az arcomon.
- Indulnia kell... nem fognak napfelkelte előtt kiérni a városból.

Minden porcikám bizsergett, sőt mintha még szédültem is volna egy kicsit. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem hagyhatom itt Angelicát.. Legszívesebben magammal vittem volna, persze tudtam, hogy ez lehetetlen.. Az apja azonnal kerestetni kezdené... És nekem sem maradt már több időm.. Igaza volt.. sietnem kell. letöröltem kicsorduló könnyeit és ismét a szemébe néztem.
- Viszlát hercegnő! Hamarosan újra látjuk egymást. Ezzel visszamásztam a párkányra. Még egy utolsó mosolyt küldtem felé és folytattam utamat a lefelé vezető úton.

Odaszaladtam az ablakhoz és kihajoltam rajta. Visszatartott lélegzettel figyeltem minden egyes mozdulatát, amíg el nem nyelte odalent a sötétség. Még egy darabig bámultam lefelé a könnyeimen át. Becsuktam az ablakot és leültem a párkányra. Csak meredten néztem magam elé. Megígérte, hogy még találkozni fogunk. Megérintettem az ajkamat. Még mindig bizsergett.
Odamentem az ágyhoz és eldőltem rajta. Habár most már tökéletesen biztos voltam benne, hogy semmit nem fogok aludni. De legalább már a nászéjszaka miatt nem kell aggódnom...