Spartos szobája

Ez az én lakrészem. Ide tudok félrevonulni ha egy kis nyugalomra vágyom.

Spartos fiam elég sietve hagyta el a tanács termet. Biztos voltam benne, hogy felkavarták a hírek, de én magam nem tudtam ezt átérezni. A pogány isteneket tisztelők számára a halál, csak egy új és boldog élet kezdete, amit lelkük megtisztulása után Urunk mellett kezdhetnek meg. Armakan távozásával véget ért a tanácskozás. Sasan nemesei pedig méltatlankodva hagyták el a tanácskozás helyszínét. Mikor már mindenki elment, csak akkor indultam Spartos után. Nem gondolkoztam rajta sokat merre lehet, mert ilyenkor csak egyetlen hely jöhetett szóba. A szobája. Kisfiúként is mindig ide vonult vissza, ha bántotta valami. Megkopogtattam az ajtaját, de senki nem szólt ki, hogy bemehetek-e, így újra próbálkoztam.

Az erős kopogás mintha kizökkentett volna a sírásból, hirtelen abba maradt. zavartan kezdtem törölgetni a szemeim, bárki is az nem hagyhatom, hogy így lásson. Már harmadszorra kopogott mire nagyot sóhajtva megadtam magam.
-Szabad...- Mondtam annyira hangosan, hogy épp meghallhassa az ajtó túloldaláról.

- Fiam, te sírsz? -amint beléptem a sírástól duzzadt szemeivel találtam szembe magam. Nem hittem volna, hogy ennyire megviseli a heliohapti herceg halálhíre. Nagyot sóhajtva mellé léptem és intettem neki, hogy üljünk le. Hiába nem akartam én ezzel az üggyel tovább foglalkozni, apaként nem hagyhattam, hogy a fiam teljesen átadja magát a gyásznak.
- Nézd... nem kell bánkódnod. Tudom, hogy mostanra a lelke valószínüleg már a pokolban, van, de  Istenünk kegyelmességéből oda került ahová való. A mi Urunk tanításai azt mondják, ne gyászoljuk a holtakat. Helyette magasztaljuk Őt és adjunk hálát, hogy szeretteink lelkei eljuthatnak országába és könyörögjünk, hogy ha eljön az idő minket is maga mellé vegyen majd. Különben is, van egy nagyon jó hírem - megborzoltam a haját, úgy mint régen amikor valamivel fel akartam vidítani. - Csak a te kedvedért elintéztem, hogy még az esküvőd előtt találkozhass a menyasszonyoddal! Hamarosan meg is fog látogatni! - Biztatóan rámosolyogtam. Reméltem ez a hír feldobja egy kicsit.

Hát.....Nem mondhatnám, hogy nyugodt lettem.. Éppen ellenkezőleg... Menyasszony? Esküvő????? HAMAROSAN? OAO Azt tudtam, hogy van menyasszonyom.... Négy éves koromban ott is voltam a keresztelőjén....akkorra már el voltunk jegyezve és egyben akkor láttam életemben először és utoljára.... tehát tudtam a létezéséről, csak Sindriában ez olyan távolinak és tulajdonképpen nemlétező dolognak tűnt........Most meg ? hamarosan itt lesz??? Ez.. Ez nekem túlságosan is gyors... Viszont hálátlannak sem akartam tűnni, mert nagyon sokat jelentett nekem, hogy apám fordított rám pár percet sűrű királyi teendői mellett és megpróbált megvigasztalni.
Csak tátott szájjal meredtem rá mire kérdőn felvonta a szemöldökét és választ vár a fura reakciómra.
- Apám minden tiszteletem a tiéd, igazán jó vagy hozzám és nagylelkű, hogy ezt mind elintézted de... De úgy gondolom, jobb lenne ezzel még egy kicsikét várni...

- Ne beszélj ostobaságokat! Ennyi idősen már épp itt az ideje! Amikor annyi voltam mint te, anyád már terhes volt a bátyáddal! Nem kell félned, nagyon kedves és csinos lány lett belőle az évek során. Jó feleséged lesz. Az Úr parancsolatait mindig betartja a napi imát sose felejti el. A legjobb akit csak kívánhattunk neked. hamarosan fel is vehetitek az utolsó szentséget!

Hamarosan?... Mennyire hamarosan? -Nagyon rosszat sejtettem. Egyáltalán mikor érkezik?.. Én erre nem vagyok felkészülve.

Az ajtó elé érve még mindig szörnyen zavarban voltam. A palotába érve azzal fogadtak hogy a király és a herceg a herceg szobájában vannak és várnak engem is. Hogy házasság előtt belépjek a jövendőbelim szobájába... mérhetetlenül megbotránkoztatott. Isten bocsássa meg nekem.
Az út egy örökkévalóságnak tűnt, habár az egyik szolgálólány vezetett. Éreztem a gyomromba a görcsöt. Még soha nem találkoztam a herceggel azelőtt. Így még kínosabb volt, hogy a szobájába kellett mennem.
Megálltam az ajtó előtt és megigazítottam a fejemen lévő csipkefátyolt, elrendeztem a szoknyámat és feljebb húztam a kesztyűmet. Megérintettem a nyakamban lógó keresztet, majd nagy levegővétellel határozottan bekopogtam.

Megfeszültem a kopogásra. Apám sokat sejtető mosolyából pedig teljesen egyértelmű volt ki áll az ajtó előtt. Kővé dermedtem, Egyszerűen nem bírtam moccanni,és megállítani sem apámat aki az ajtó felé indult.

Kinyitottam az ajtót, mert láttam Spartoson, hogy nagyon izgatott és talán fél is kicsit. Elvégre most fog először találkozni a jövendőbelijével! Beinvitáltam a lányt és hellyel kínáltam. Kicsit szégyelltem magam, mert hát ezt mégis csak a fiamnak kellett volna, de szerencsétlen még most is csak ott ült és idegesen tekingetett hol rám, hol a lányra. Visszaültem mellé és gyöngéden hátbavágtam, hogy kicsit magához térjen.
- Ejnye már fiam, hol a jó modor? Bemutatkozni is illene ám a hölgynek!

A király nyitott ajtót. Megkönnyebbültem, hogy tényleg itt van. Ha csak a herceget találtam volna itt... én belehalok a szégyenbe.
Belépve a szobába, letérdeltem a két királyi fenség előtt. Habár jómagam is hercegnő vagyok, de csak távoli rokoni szálak fűznek a királyi családhoz.
- Felséges királyom, itt vagyok, ahogy azt kérte tőlem. Hálát rebeg szívem Istennek, hogy meghallgatta az imáimat és a herceget épségben az otthonába visszavezérelte. - kissé Spartos-sama felé fordultam. - Angelica Maria Elisabeth Saenus hercegnő vagyok. Szívből jövő örömömre szolgál, hogy még a frigyünk előtt látni kívántak.
Nem néztem egyik férfi szemébe sem. A fejemet lehajtva beszéltem, ahogy illik. Kezeim az ölembe nyugodtak és vártam a királyi család két tagjának válaszát.

Ööö....Aaaa..A legmélyebb tiszteletem hercegnő..-vágtam rá hadarva majd miután apám még egyszer hátba vágott idegesen a fejemet vakarva hozzátettem:- Spartos... Spartos Leoxes...

Most kellett volna annak jönnie, hogy felém nyújtja a kezét és felsegít. Néhány percig kissé kínosan térdeltem még mindig, amikor a király egy mély sóhaj kíséretével a kezét nyújtotta, így felállhattam.
- Bocsánatukat kérem, amiért csak most tudtam eljönni... de le kellett tennem a záróvizsgáimat a zárdában.
Sok évet töltöttem a nővérek között, akik megtanítottak az erkölcsös, istenhez közeli életre. De a teljes életemet nem tölthettem velük, hiszen az udvari etikett szabályait is el kellett sajátítanom.

Én csendben hallgattam, ahogy apámmal váltott egynéhány mondatot a hercegnő zárdában töltött életéről, meg valamit a bibliáról.... De aztán apám felállt a székről és annyit mondott" No, de jobban vélem kettesben hagyni az ifjú jegyeseket, had ismerjék meg egymást jobban" Még láttam, ahogy az ajtóból rám kacsint. Az ajtócsapódás hangjára összerezzentem. Nem nem nem ezt nem teheti.............. Most komolyan itt hagyott a lánnyal??? Egyáltalán nem tudom mit kéne mondani neki...  Sindriában, néha még Yamuraihát is csak jó sokat fontolgatva mertem megszólítani, úgy hogy már előtte jól végig gondoltam mit akarok majd mondani neki, pedig őt nagyon régóta ismertem... Most meg rögtönöznöm kéne???? Egy teljesen idegen lánnyal? Nem való nekem ez a jegyesség....
De vájunk csak, hiszen éppen ez az! Ezt az egészet nem mi döntöttük el... ezért talán.. talán ő is éppen olyan zavarban van mint én  és egyáltalán nem akarja ezt az egészet....  Akkor viszont tényleg mondanom kéne valamit ami oldja ezt a feszültséget. Nincs mitől félnem...
Csak az volt a baj, hogy nem igazán tudtam mit mondhatnék..... Mit lehet mondani egy nőnek aki a közeljövőben a feleségem lesz? Hinahoho felesége meghalt mielőtt Sindriába jött volna így sosem láthattam, hogyan beszél vele... Drakonék pedig már annyira összenőttek, hogy tulajdonképpen szavak nélkül is tudták mit akar a másik tehát ezzel sem mentem sokra... tehát kizárásos alapon Sinbad és Sharrkan jutottak eszembe, hiába mondta Jafar  vagy ezerszer, hogy ők majdnem mindenben a legeslegrosszabb követendő példák.. de hát nem volt jobb ötletem, őket legalább láttam már nővel beszélni... Így hát összeszedtem minden emlékképemet erről a témáról és.. megpróbáltam utánozni... Hogy is kezdjem.. Azt tudom, hogy elsőnek bókolni szoktak.....Hát próbáljuk meg.
Végignéztem rajta, de rá kellett jönnöm, hogy a hatalmas csipkefátyoltól, jóformán az arca sem látszik.
-Um... Levennéd azt a fátylat?-  úgy láttam Igencsak megszeppent erre a kérésre de szó nélkül engedelmeskedett.. Végre jobban szemügyre tudtam venni. akkor most jöhet a bók
- Hát .. tudod... Igazán szép szemeid vannak..

Mikor a király kiment, azt hittem meghalok a szégyentől... kettesben lenni egy férfival, ráadásul a szobájában... Még ha a vőlegényem az illető, ez akkor sem helyes, amíg nem egyesültünk a házasság szent kötelékében. Éreztem, hogy a szoknya alatt remegnek a lábaim.
Kissé meglepett, mikor azt kérte vegyem le a fátylat. De úgy gondoltam, ennyi még igazán belefér, vőlegényemként ennyihez joga van.
Amikor hátrahajtottam a csipkét, lassan felemeltem a fejem, de tekintetem megállapodott az állán. Sose néztem rá teljesen a férfiak arcára. Nem erkölcsös dolog.
De amikor ismét megszólalt, rögtön újra a földre szegeztem a tekintetem. Éreztem, hogy az arcom fokozatosan vörösödik, és a szívem ki akart törni a mellkasomból. Isten bocsássa meg, miket mond nekem?!
- S-Sp-Spartos-sama... n-ne haragudjon, ha viselkedésemmel túlságosan kihívó lettem volna.... a bocsánatát kérem... - közben elkezdtem hátrálni az ajtó felé, a fátylat pedig visszarántottam az arcomra.

Egyáltalán nem értettem a reakcióját? Valami rosszat mondtam volna???? Hogy lehet? Ennyivel még Sharrkanék sem szoktak melléfogni. Elkezdett az ajtó felé hátrálni. Én meg automatikusan is elindultam felé, menteni akartam a menthetőt.
- V-várj... Valami rosszat mondtam? - Már nyúlt a kilincsért de elkaptam a kezét.

Közeledett hozzám. Úristen, mit akar tőlem?!
Majdnem sikerült elkapnom a kilincset, amikor megfogta a kezem. MEGFOGTA A KEZEM!
A szemeim kitágultak. Az apámon kívül ilyet még egy férfi sem tett velem. Felsikítottam és kirántottam a kezem, csak a kesztyűm maradt ott Spartos-sama kezében. De nem érdekelt. Lenyomtam a kilincset, mire az ajtó kivágódott és én sírva szaladtam ki rajta. Minél távolabb az erkölcstelen és parázna jövendőbelimtől.

Teljesen lesokkoltan álltam a félig nyitott ajtóban, a kezemben maradt kesztyűjével. Egy másodpercig még úgy voltam vele, hogy utána futok, de azonnal rá is jöttem, hogy ez nem lenne okos ötlet.... Ez... sokkal rosszabbul ment mint gondoltam. Nekem ez  egyáltalán nem megy. Oldalra fordultam, ahol két halálra sápadt szolgálólány bámult rám, de amint rájuk néztem ők is sikítva elrohantak.. Hát erről beszélek... Jobban láttam visszamenni a szobámba.. És jó hosszú időre ott is maradni.

Gondoltam jó ha kettesben hagyom őket kicsit, de Spartos rémült arca még akkor is a szemem előtt lebegett amikor befordultam a folyosó végén. Viselkedésén csak mosolyogni tudtam. Pont így néztem ki én is, mikor először találkoztam az édesanyjával. Nekem még nem volt olyan szerencsém mint neki. Az én apám, még szigorúan tartotta magát a szabályokhoz. Csak az esküvő napján találkozhattam a lánnyal, akit kijelöltek számomra. Úgy kellett örök hűséget esküdnöm, hogy nem is tudtam kinek teszem azt. A ceremónia után kettesben maradtunk, de minthogy nem ismertük egymást, nem igazán tudtunk beszélgetni se. Jómagam nagyon ideges voltam. Elképzelésem se volt, hogyan illik megszólítani egy lányt. Vallásunk törvényei szigorúan tiltják a hölgyek felé való mindennemű közeledést, kivéve, ha már a tervezet házasság céljából tesszük azt, nem is csoda hát, hogy nem volt benne semmi gyakorlatom. Később persze már összeszedtem magam és sikerült jobban megismernem. Kiderült, szüleim megfelelő asszonyt választottak mellém, aki később jó anyja lett gyermekeinknek.  De ezt előre nem tudhattam, hogy így lesz. Saját példámból tanulva, hát, lazítottam kicsit a törvényeinken. Nem akartam, hogy fiaim is kétségek között mondják ki az örökké tartó igent. Szerettem volna, ha már az esküvő előtt meggyőződhetnek róla, hogy jövendőbeli feleségük, életük végéig hű társuk lesz majd. Reméltem, hogy Spartos később hálát fog adni előrelátásomért, még ha most úgy is véli nincs szükség erre. 

Gondolataimból egy szolga hangja rángatott vissza a valóságba.
- Királyom! Szörnyű dolog történt az imént!
- Mégis mi? - el nem tudtam képzelni mi történhetett. Alig pár perce, hagytam magukra őket. Ráparancsoltam a férfira, hogy folytassa.
-Angelica kisasszony sírva távozott a herceg szobájából! Nem csak, hogy kettesben voltak, de a cselédek azt suttogják, hogy kisasszony kesztyűje a fia kezében volt! Máris azt beszéli a palota, hogy Spartos úrfit maga az ördög szállta meg és kényszerítette e erkölcstelen tettre!
- Itt biztos valami félreértés van... az én fiam ilyet nem tenne! - sarkon fordultam és a szolgát faképnél hagyva viharoztam vissza Spartos szobájába. A nagy lendülettől valósággal rátörtem az ajtót.

Még mindig teljes sokkban ültem az ágyamon és nem tudtam kiverni a fejemből ami történt. Miért reagált így, próbáltam megérteni de nem sikerült... Sindriában egy lányt sem láttam így viselkedni, pláne nem ha velem beszéltek... Ott inkább én reagáltam hasonlóan... Nagyot sóhajtottam. Úgy látszik jobban elszoktam az itteni dolgoktól mint hittem. Csüggedten a kezemben szorongatott kesztyűre néztem. Ezzel meg mi legyen?
Ekkor minden kopogás vagy figyelmeztetés nélkül kivágódott az ajtó és apám holtsápadt arcával találtam szembe magam.
-Apám? Történt valami?

- Fiam... igaz az amit beszélnek? - esélyt akartam adni neki, hogy megmagyarázhassa. Nem szólalt meg, csak idegesen gyűrögetett valamit a kezében. Kicsit jobban megnéztem és akkor láttam, hogy az bizony egy kesztyű! Egy hófehér női kesztyű, mégpedig pontosan olyan mint amilyet a menyasszonya is viselt. - Hihetetlen! Hogy az én fiam ilyet... egy nővel aki még nem a felesége... Spartos én csalódtam benned... hát erre tanítottalak én? Mégis hogy juthatott eszedbe ilyet tenni azzal a lánnyal?

ijedten néztem fel rá.
N-nem, félreérted! Én csak megkértem, hogy hajtsa el a fátylát, hogy jobban megnézhessem mert semmit nem láttam az arcából... úgy meg elég nehéz beszélgetni.. aztán.. meg akartam dicsérni.. azt mondtam szépek a szemei erre felugrott és ki akart menni, én meg nem értettem mitől ijedt meg és próbáltam visszatartani de éppcsak hozzáértem a kezéhez sikítva elrohant.. nyilván félreértette a szándékaim vagy nem is tudom...-vallottam be keserűen a történteket.
Reméltem, azzal, hogy őszinte voltam legalább elértem annyit, hogy tanácsot ad mert fogalmam sem volt  ezután mit is tehetnék ha újra találkozok vele..

A történteket hallgatva úgy éreztem mentem rosszul leszek. Még a felénél se járhatott a mondandójával, de már a szívemhez kaptam. Nagy nehézségek árán tudtam csak elvonszolni maga a legközelebbi székig. Nem akartam elhinni amiket hallottam. Nem csak, hogy megtette ezeket a dolgokat, de minden szégyenérzet nélkül be is vallja őket! Hallatlan! Rossz döntés volt Sindriába küldeni, ezt most már látom. Gyors imát mormoltam istenhez, hogy bocsásson meg eltévelyedett fiamnak, majd rászegeztem tekintetem.
- Spartos ez... ezt hogy tehetted meg velem? Szégyent hoztál az egész családodra a szégyenteljes viselkedéseddel! Belenézni egy fiatal lány szemébe? Teljesen elment az eszed? Mit fogok mondani a szüleinek? Még ha legalább a kezét ne érintetted volna... Tudom, hogy fiatal vagy és mohó, de ilyesmikkel az esküvődig várnod kell!

Most már aztán végképp nem értettem semmit. Hát ez volt a baj? Belenéztem a szemébe? Hirtelen nem tudtam, hogy dühös vagyok meglepett vagy szégyenkezek.. leginkább mindegyik egyszerre... Rémlett valami, hogy Sasanban van ami teljesen tabu a nőkkel kapcsolatban. De nem emlékeztem, hogy pont a szemkontaktus lenne az... Sindriában ez annyira természetes volt, sőt Pisti és a többiek is szóvá tették ha nem néztem rájuk beszéd közben... És ráadásul én? Mohó???! Ezt sehogy sem tudtam hová tenni. Nehezemre esett türtőztetni magam, hogy ne bukjon ki belőlem az "Apa neked fogalmad sincs arról mi az, hogy mohó" ..Ezt azért mégsem mondhattam. Elkeseredetten álltam előtte, most már az ő szemébe se tudtam belenézni... Ha akartam ha nem kellemetlen helyzetbe hoztam.Még ha nekem ez egy figyelmen kívül hagyható dolog is, neki, és itt mindenkinek életbevágóan fontos. Hirtelen nagyon kezdett hiányozni Sindria. Ahonnan szintén a szörnyű viselkedésem miatt kellett eljönnöm.... összeszorult a torkom, ahogy ismét elöntött a sok nyomasztó emlék.... Nincs mit tenni, ha nem változtatok a végén innen is el kell mennem...
Leborultam apám lába előtt és a lehető legtiszteletteljesebben szólítottam meg:
- Sajnálom, hogy ekkora szégyent hoztam a családunkra apám. Csak fáradt vagyok és igencsak megviselt az egykori tábornoktársam halála így... össze vagyok zavarodva... Ha kaphatnék még egy esélyt, mindent Jóvátennék és természetesen személyesen kérek elnézést a hercegnőtől és a családjától.

Haragom egy pillanat alatt elpárolgott. Elvégre bocsánatot kért és hát a csudába, hát mégis csak a fiam! Megérdemel még egy esélyt.
- Semmi gond fiam. - mondtam megenyhülve - No állj fel végre! Ha tenni akarsz valamit, akkor rögvest el kell indulnunk Lord Saenus birtokára.