Fogadó terem

Itt üdvözöljük a külföldről érkező diplomatákat, de a vendégek fogadása és a tárgyalások is mindig itt zajlanak.

Már több hónap is eltelt azóta, hogy visszatértem Sasanra. Természetesen mindenkit nagyon meglepett a hír, hiszen minden bejelentés nélkül állítottam be hozzájuk. Apám már a kastély kapuihoz kivágtatott elém a lovával annyira nem akarta elhinni, hogy tényleg Én vagyok..Hogy tényleg a középső fia érkezett haza. Bevallom egészen lelkesnek tűnt magához képest. Ami azonban meglepett, hogy két fivérem is napokon belül hazatért a köszöntésemre. Jó volt viszontlátni őket, velük még annyit se találkoztam mint apámmal.... Nem faggatóztak túl sokat, elintézték annyival, hogy"Isten vezetett haza hozzájuk".....egyik családtagomnak se volt ideje kérdezgetni ugyanis velem egy időben igencsak fontos vendéget tisztelhettünk köreinkben személy szerint Armakan Amun-Ra heliohapti királyt.
Mikor tudomást szereztem róla azonnal megszállt valami reményféleség, hogy talán ..talán Sharrkan is vele van. Ennek valamiért nagyon örültem volna annak ellenére, hogy fogalmam se volt mit is mondhatnék neki ezek után.
Mégis mikor az üdvözlési ceremónián megláttam, hogy a Király egyedül érkezett kicsit csalódottnak éreztem magam. Aztán el is hessegettem az efféle gondolatokat. Hiszen ha itt is lenne, nekem semmi jogom nincs már rá, hogy egyáltalán a szeme elé kerüljek.... Mikor Armakan személyesen is odajött üdvözölni minket, az igazat megvallva tartottam attól, hogy is fog hozzám állni. Sharrkan valószínűleg már mindent elmondott rólam, és a szörnyűségről amit műveltem... tehát nemes egyszerűséggel kikerül majd és folytatja a kézfogást a mellettem álló kisöcsémmel.. ám meglepetésemre kezet nyújtott felém is,igazán kedvesen sőt még egy-két jó szava is volt hozzám "Biztosan te vagy Sharrkan barátja. Igazán örvendek." És ezzel tovább is haladt és máshoz intézte szavait. De én még nagyon sokáig ezen gondolkodtam.
" Sharrkan tényleg nem mondott volna semmit?..
Annak ellenére, hogy vallásilag és eszményileg Sasan és Heliohapt nem is különbözhetett volna jobban. a tárgyalások a legnagyobb rendben, szépen haladtak. Mindkét fél igen nagy tisztelettel volt a másik iránt. Armakan nagyúr hosszú ideig maradt hazánkban, és nekem az összes megbeszélésen jelen kellett lennem mivel testvéreimnek rövid időn belül vissza kellett térniük az ország különböző részein betöltött helyükre, így én egymagam képviseltem a hercegeket apám mellett. Nem is volt hát időm beszélni a problémáimról amire először azt hittem jót is tesz majd nekem de ahogy múlt az idő egyre inkább kikívánkozott belőlem de mégsem mondhattam el senkinek .. Így hát csak gondolkodtam rajtuk és egyre inkább úgy éreztem végleg bennem rekedtek...... Hónapokon keresztül csak ünnepek, istentiszteletek, megbeszélések, tárgyalások és azon kaptam magam hogy hónapok óta alig kommunikálok az emberekkel hiszen ezen események alatt nekem egyáltalán nem volt szükséges megszólalnom. Kivéve talán az imádkozásnál.....
Teltek, múltak a napok... A tárgyalások a további kereskedelemről már szinte befejeződtek , egy két aláírni való irat volt talán még ami nem került elrendezésre... már csak hetek kérdése volt meddig tartózkodik itt Heliohapt Királya. Gyakran miközben tárgyalások közben rápillantottam Armakanra Sharrkan jutott eszembe, pár vonásukban nagyon is hasonlítottak. Legalábbis szerintem.. Ilyenkor eltűnődtem mi lehet most Sharrkannal? Mit csinálhat Heliohapton?Jól érzi magát? Biztosan jobban mint én Sasanon.. és a többiek? Egész biztos vagyok benne, hogy ők is csodásan vannak.
Most is épp ilyesmik jártak a fejemben mikor nagy lendülettel kicsapódott az ajtó és egy heliohapti szolga rontott be rajta.
-Amun-ra-sama!!!! Elnézést kérek, de halaszthatatlan! Levele érkezett.....
-Kérlek távozz...Jelenleg ezeknek a tárgyalásoknak a befejezése az ami valóban halaszthatatlan...
- Királyom , nem érti.. Az öccséről van szó......
Csend telepedett a teremre ....a szolga riadt arca nagyon felzaklatott és ahogy láttam Armakan nagyurat is.
- Miféle levél? Beszélj! Mi történt?
- Khalid tanácsos levele...Szörnyű dolog történt! Sharrkan herceg.. a herceg halott....
Hatalmas bonyodalom támadt Armakan azonnal elhagyta a termet. a Megbeszélés félbemaradt és nem is került sor a befejezésére... Amun-ra király még aznap visszaindult Heliohaptra és minden tárgyalást későbbi időpontra helyeztek.... Apám és az összes tanácsos csak méltatlankodott az ügyön és teljesen közömbösek maradtak. én azonban.... Olyan rosszul éreztem magam mint aznap Sindriában.. Mikor engedelmeskedtünk a végzetes parancsnak és elvesztettük Drakont... Elvesztettük.. Most már Sharrkant is elvesztettük.... Most már csak hatan maradtunk... egyenlőre...Megmarad még egyáltalán közülünk valaki? Mi lesz még ezután? Ki lesz a következő? Hányan halnak még meg... miattam.... Teljesen kiborultam. egy halk -Elnézést- után kirohantam a teremből. Egyszerűen nem bírtam elviselni, sem a közömbösségüket, sem a tudatot, hogy mindent én okoztam...-Ha akkor.. Ha akkor tartom a számat még mindig ott lehetnénk Sindriában... Sindria.. Én..... én vissza akarok menni Sindriába!!!.. Megint velük akarok lenni...- a gondolatok már minden logika nélkül jöttek egymás után egyre gyorsabban és gyorsabban. Végre elértem a szobámhoz kitéptem az ajtót bevágtam magam mögött és a fal mentén lassan a földre csúszva arcomat a kezembe temetve előtört belőlem a hangos zokogás.

Az útközben történt furcsa incidens miatt az egész utat végig idegeskedtem. Vajon miért szállt át hirtelen Spartos, Angelica mellé? Sőt, ami a legfontosabb, miket művelhetett útközben? Őszintén reméltem, hogy semmi illetlenséget, vagy rosszabbat, különben semmivel nem tudom majd kimagyarázni őt a lány apja előtt. Jóformán le se fékezett még a kocsis, már ugrottam is ki a hintóból. Egy másodperc alatt Spartosékéhoz vetettem magam és szinte feltéptem az ajtót. Ugyan nem az fogadott, amire először számítottam, mégis úgy gondoltam, elő kell vennem ezért a fiamat, ezért finomnak kicsit se nevezhető mozdulattal kirántottam a kocsiból és azon nyomban magyarázatot követeltem tőle.

A hosszú út alatt egyáltalán nem csökkent a rossz kedvem.. sőt ha lehet még inkább eluralkodott rajtam a depresszió.. Ostobának éreztem magam, hogy akár egy percig is azt hittem, tényleg minden rendben lesz, és hogy ami akkor történt Sindriában már tényleg a múlt és minden a régi lesz.. Idióta vagyok.. egy naiv idióta... Soha semmi és sneki nem lesz már a régi.. És én még olyasmiről álmodtam, hogy visszatérek Sindriába? Most ez is valamiféle távoli ábrándnak tűnt.. egy teljesen elérhetetlen dolognak. Semmi ilyesmi nem lesz, nem vár már rám Sindriában semmi és senki.... Holnap megnősülök, elveszek egy lányt akit igazából nem is ismerek minden nap járhatok a vallás fanatikus nemesekkel a szentmisére, és ha balszerencsém van még a bátyám sem éli túl a háborúkat apám meg nagy lelkesen nekem adja ennek a főnyeremény országnak a trónját. Gyönyörű kilátások a jövőre nézve.... Az sem zökkentett ki ebből a búskomorságból, hogy apám olyan nagy hévvel kirántott a hintóból. Azonnal elkezdett bombázni a kérdéseivel ami egytől egyik arra utalt mi a fene történt? Miért ültem át Angelicához na és elsősorban mit csináltam vele? Laposakat pislogva hallgattam valahogy egyáltalán nem érdekelt az egész. Láttam, hogy még csak épp belemelegszik a főparancsokról szóló kioktatásába mikor láttam, hogy a többiek is kiszállnak a saját hintójukból.
- Hozzá se nyúltam... Ha nem hiszed kérdezd meg tőle..És most kérlek engedj a szobámba.- Igyekeztem sietni mert láttam, hogy Sinbad elindult felém, nekem pedig a legkevésbé sem volt kedvem beszélgetni...

Megszaporáztam lépteimet.
- Spartos várj! - mivel nem állt meg, szelíden megfogtam a vállát. Ahogy hátranézett, láttam rajta, hogy a legkevésbé sem szeretné ha bármit is mondanék, de ez nem maradhatott így.
- Kérlek, szánj rám egy percet.
Ezzel félrevontam a többiektől, jövendőbelije értetlen és apja rosszalló pillantásától, hogy legalább annak a látszatát keltsük, hogy négyszemközt vagyunk, még ha csak egy vékony kis beugró fala választott el minket a társaságtól. Zavart, hogy nem akar a szemembe nézni, de azért beszélni kezdtem hozzá.
- Megértem, hogy megvisel, hogy nem ugyan olyanok vagyunk, mint emlékeztél ránk... mert ugye ez a baj? -nem tudtam másra gondolni, annyira csalódott arcot vágott még most is.- De sok mindenen mentünk keresztül. Mindannyian. Mindenki feszült még, újra meg kell tanulnunk együtt lenni és ez nem megy egyik napról a másikra. Mégiscsak eltelt egy év. Egy nagyon hosszú év.
Még mindig kerülte a pillantásom.
- Kérdezz, vagy mondj valamit, válaszolok. Első sorban miattad vagy sokkal inkább érted vagyunk itt, nem az esküvőd miatt. Szóval ne a többieket hibáztasd, ne rájuk légy dühös.

Tüntetően kerültem a pillantását. Nem tudtam volna a szemébe nézni.
- nem vagyok dühös rátok... magamra vagyok dühös... Mindegy nem érdekes.. Már úgysem számít.. Többet úgysem nevezhetem az otthonomnak .. úgysem lesz már semmi sem ugyanaz.. Akkor mindent tönkretettem és megértem hogy ezt semmi nem teszi már jóvá... Ekkor vettem észre, hogy a hangom elcsuklik és nem tudom vissza tartani a könnyeimet. Gyerekes volt az egész és kínos de nem tudtam mit tenni és már meg sem próbáltam visszatartani.. Úgyis mindegy volt már.

Megütközve hallgattam pár pillanatig, hogy szipog, aztán két oldalról megfogtam Spartos arcát és magam felé fordítottam.

- A legkevésbé sem a te hibád. Mindazért ami Sindriában történt, csak engem lehet okolni. És ne mondd, hogy nem nevezheted az otthonodnak. Sindria lesz az a hely, ami mindig haza fog várni, történjen bármi, mert legyen Sasan vagy akármi más hely a szülőhazád, akkor is Sindria fia maradsz. Ez sosem fog megváltozni. Ezt jól vésd az eszedbe. Ha nem így lenne, mi sem lennénk itt. Hiszen a kezdetektől azért indultam utánatok, mert Sindria nélkületek, nem Sindria. Te is a része vagy. Ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni.

Nem tudtam megszólalni, csak zokogtam. Egy ennyire rövid beszélgetés és mégis..Sinbad sokkal inkább tudott apámként viselkedni kevesebb igyekezettel mint a sajátom. Úgy éreztem a szavai feloldják azt az egy éven át tartó szorongást és önmarcangolást amitől ittlétem óta nem tudtam szabadulni. Hatalmas kő zuhant le a szívemről. Itt vannak. Miattam. Mert szükségük volt rám...talán annyira mint nekem rájuk...És haza fogunk menni mindannyian együtt. És ami történt? Az már nem fog számítani.. Senki sem hibáztat és valójában.. tényleg nem csak én tehettem róla.. De ez többé már nem számít.. Így már nincs miért emésszem magam... Beletelt még pár percbe mire megnyugodtam. Sinbad nem szólt semmit. Csendben megvárta, hogy összeszedjem magam. Megtöröltem könnytől vörös szemeimet majd lassan-most először- a szemébe néztem. Rengeteg dolgot akartam mondani neki annyi mindent, hogy nem is tudtam mivel kezdjem majd végül, egy halvány mosoly kíséretében ennyire futotta.
-Köszönöm..

Láttam a szemében, hogy gondolatok, mondatok és még összefüggéstelen szavak sokasága is odagyülemlett, de nem sikerült annyira rendet tennie közöttük, hogy többet tudjon mondani, egyetlen szónál. Elnézőn elmosolyodtam.
- Még rengeteg időd lesz elmondani mindent, amit szeretnél. Tudni is szeretném, mi történt veled, mióta nem láttalak. Adj időt magadnak, vagy ne az elejéről kezd. Tudod, hogy mindenhogyan végighallgatlak.
Reméltem, hogy mond még valamit, bár közben az is átsuhant az agyamon, hogy az édesapja valószínűleg már a haját tépheti, hogy hova vittem Spartost, de el is hessegettem a gondolatot. Valahogy Spartos lelkivilága jobban érdekelt, mint Darius túlzott aggodalma és idegeskedése.

Ismét elmosolyodtam de most sokkal bátrabban az előzőnél. Most érzetem azt, hogy tényleg minden rendben van.. illetve..
-FIAM! A VILÁGÉRT SEM AKARLAK SÜRGETNI DE MINDJÁRT ESKÜVŐD LESZ! Sindira királyának nyilván van JOBB dolga mint veled foglalkozni, IGAZÁN nem szép TŐLED, hogy feltartod egy ilyen elfoglalt időpontban.- Apám sürgető megjegyzése inkább szólt Sinbadnak mint nekem.
Bocsánatkérően Sinbadra néztem aki biztosan értette apám célzását mégse tűnt dühösnek.
- Most már vissza kell mennem... De mindenképp beszélnem kell veletek még mielőtt ez az egész esküvő megtörténik... Muszáj.-sokatmondóan néztem a királyra- Jó volna ha valahová el tudnánk menni mindannyian. Úgy mint régen Sindriában... megoldható lenne még a ceremónia előtt?- reméltem ha apa célzását veszi, akkor ezt is fogja.. mivel én sehogy sem szabadulhatok meg ezután az esküvőig apám felügyeletétől.. csak ők tudnának kiszöktetni valahogy. - hallottam apám közeledő lépteit így nem mertem pontosabban fogalmazni, csak remélhettem, hogy tudja mit akarok.

Meglepődtem, de azért szélesen elmosolyodtam.
- Ne aggódj Spartos, mindent elintézünk!
Már el is kezdett zakatolni az agyam, Sasanon hogyan is oldunk meg egy Sindriai tábornokhoz méltó legénybúcsút. Mert másra nem is gondolhatott Spartos ezekkel a ködös utalásokkal. Visszamentünk a többiekhez, Darius már elénk is jött türelmetlenségében. Jobbnak láttam, ha hagyom, had húzza maga után a herceget és nem zavarok többet, inkább Sharrkanékhoz fordultam. Nagyon komolyan rájuk néztem, ők értetlenül néztek vissza rám. Aztán hirtelen elvigyorodtam és fojtott hangom -hogy csak ők hallhassák- megszólaltam.
- Legénybúcsút akar.

Mindannyian elkerekedett szemekkel néztünk Sinbadra. Ez komoly? Spartos megkért minket, hogy szervezzük le neki a legénybúcsúját?  Ez a srác aztán jó sokat változott itt az biztos. 
- Wow.. Nem semmi ez a Spartos! - mondtam ki aztán hangosan is. - Már van is egy ötletem, hogy szervezhetjük meg neki élete legfelejthetetlenebb buliját! - a fejemben már kész terv volt a ma estére, csak még éppen azt nem tudtam, hogy mindezt hol fogjuk megtartani, tekintve, hogy még nem igazán tudtam mi merre van itt, de annyi baj legyen, amíg Spartos öltözködik, bőven van időnk körül nézni.
- Menjünk le a városba! - adtam ki az utasítást és nem törődve Yamuraiha megvető pillantásaival, sarkon fordultam és Sinbaddal és Masrurral a nyomomban neikiindultam felfedezni a várost.